A Bölényborjú Pipa – Sánta őz elbeszélése

Kategória: Könyvrészletek, Sámánizmus | 0

Az idézet forrása: Sánta Őz a sziú indián sámán című könyv • Filosz Kiadó

A Bölényborjú Pipa története:

Indián asszony pipázik
Indián asszony pipázik

Sok évvel ezelőtt, amikor még. nagyon fiatal voltam, egy télen északra mentem, Green Grassba, mert úgy hallottam, ott őrzik a Bölényborjú Pipát. Valami belső késztetésre indultam el, hangokra, amelyek azt mondták, imádkoznom kell a szent pipával. Olyan volt az egész, mintha valamilyen erő kerített volna a hatalmába, amely mit sem törődött azzal, hogy megkérdezzen: „Akarod te ezt egyáltalán?” Mintha autóvá váltam volna, valaki más ült a volánnál, nekem meg mennem kellett. Kemény út volt. Üvöltő szelek, hóvihar, dermesztő hideg. A hó keményre fagyott, és tükörsimán fénylett. Azt hittem, férfi őrzi a pipát, de kiderült, hogy a korábbi pipaőr özvegye, az elhunyt Elk Head főnök felesége viseli gondját. Arra is figyelmeztettek, hogy ha az asszonyt látni akarom, akkor igyekezzek, mert a halálán van.
Hóviharban küzdöttem el magam az asszony gerendaházáig. Az idős hölgy a szoba közepén, a földön ült. Csont és bőr volt, olyan törékeny, hogy egy röpke szellő elfújhatta volna. Ajka beesett és oly száraz volt, hogy egy vizes ruhával meg kellett nedvesítenem. Ahogyan akkor ott elnéztem, nem adtam volna neki többet egy-két napnál.

Láttam, hogy a szobát valamilyen szertartásra készítették elő – a padlózat cédrussal, harmatkásafűvel meg más ilyesmivel volt felhintve. Megkérdeztem: – Ki fog itt szertartást rendezni? – Azt felelte: – Te. Látomásom volt, mely szerint egy ifjú ember érkezik délről és meggyógyít. Nem ismerlek. Soha nem láttalak, de tudom, hogy te vagy az, akinek jönnie kellett. Unokáim mind keresztények már, nem élnek az ősi szokás szerint. Holnapra megszűnik a havazás, és teljes fényében felragyog a nap. Sehol sem lesz már vihar, az egész vidék, az egész föld ragyogni fog. Ha így lesz holnap, gyere el megint. Megmutatom neked a szent Bölényborjú Csont Pipát. Imádkozni fogsz vele, és meggyógyulok. Holnap napkeltekor légy itt.

Green Grassban ismerőseim éltek, elmentem hozzájuk, megengedték, hogy náluk aludjak. Azt mondták: – A bolondját járatják veled. A rádió szüntelen hóviharokat jósolt. Eltartanak még egy hétig. – Hát ami azt illeti, a szél rendesen süvöltött odakint. Körbejárta a házat, akár egy besurranó tolvaj, próbára tett minden ajtót, ablakot.
Hirtelen riadtam fel, sötét volt még, nem is pirkadt. Nem értettem, mi lehetett, ami felébresztett. Aztán rájöttem: a csönd. A hóvihar elült; minden csendes volt. Semmi nesz. Felkeltem, egy jót ittam a vízből és kimentem. Rezzenéstelen némaság fogadott, mintha a világ mozdulatlanná dermedt volna. Éreztem, hogy a levegő felmelegedett. Felkelt a nap. Hatalmas volt, vörös és vakító, be kellett hunynom a szememet. Még amikor elfordítottam róla az arcom, akkor is hunyorogtam. A hó izzó vörös lett, amint visszaverte a napsugarakat. Csillogott, millió és millió kristályszemcse villódzott rajta, megannyi parányi napként. Elindultam, a hó úgy ropogott a talpam alatt, mintha tojáshéj töredezne. Ez volt az egyetlen nesz közel s távol.
Amikor Elk Head asszony gerendaházába léptem, megint a szoba közepén ülve találtam, engem várt. A szobát kellemes illat lengte be, harmatkásafű és cédrus füstje. A házat már megszentelték. A nyugati oldalon ültem le. Megláttam egy nagy vászoncsomagot, akkora lehetett, mint egy ember, és úgy volt összekötözve, ahogyan a júvípi-t szokták. Az öreg hölgy felszólított, hogy bontsam ki a csomagot. A göngyöleg hét nyersbőrből, bölénybőrből, őzbőrből, vörös és kék flanelből állt. Lehántottam az utolsó réteget is, és ott volt előttem a pipa – Pdéhícsálá Húhú Csánúbá – a Bölényborjú Csont Pipa, számomra a világ legszentebb tárgya. Volt egy második köteg, azt is kibontottam. A másikban vörös pipakőből készült, szent törzsi pipa rejtőzött. Ez a második pipa nagyon nagy volt. A Bölényborjú Csont Pipa kicsiny.
Elk Head asszony utasítására mindkét pipát a kezembe vettem, előbb a nagyot, majd ráhelyeztem a kisebbet. – Tákózsá, unoka – mondta az asszony –, imádkozz velük. Látomásom volt arról, hogy eljössz, és lám, itt vagy. A pipát mindig balra továbbítsd. Mindig a jobb kezeddel vedd át. A szíved felől kell adnod, a pipafejet a szíved közelében kell tartanod. Engedd, hogy a szellem hozzád jöhessen. – Az idős asszony indián nyelven beszélt hozzám, egy olyan titkos nyelven, amelyet csak én értettem.

Tartottam a kezemben a pipákat. Fejük hús volt a húsomból. Szárukban ott rejlett összes nemzedékünk. Éreztem, hogy a vér belőlem a pipába áramlik, éreztem, ahogyan ereimbe visszatér belőle, éreztem, ahogyan a tudatomban kering, mint a szellemek szokták. Éreztem, hogy a két pipa megelevenedik, megmozdul a kezemben. Éreztem, hogyan áramlik valamilyen erő a pipákból a testembe, utolsó porcikámig kitöltve. Könnyek peregtek az arcomon. És a tudatomban felvillant a sejtés, mit is jelent a pipa. A Bölényborjú Pipa megismertetett önmagammal, megismertette velem a világot, amely körülvesz. Kigyógyította szívemet vakságából, megláttam egy másik világot, a zöld békabőr hétköznapi világa fölöttit. Rádöbbentem, hogy a pipa – ez a darabka kő és fa – az én templomom, s hogy ameddig ezt a magaménak mondhatom, soha semmi másra nem lesz szükségem. Tudtam, hogy a pipa a természet minden erőit egyesíti magában, hogy magába foglal engem is. Tudtam, hogy miközben a pipát szívom, én vagyok minden dolgok középpontja, átadom magam a Nagy Szellemnek, és hogy bármelyik indián, aki a pipájával imádkozik, előbb vagy utóbb ugyanezt átéli, ugyanezt érzi majd. Tudtam, hogy amikor kifújom a füstöt, hogy szállhasson, föl, az égre, magamból is kiszabadítok valamit, ami szabad akart lenni, és ezzel a föld minden egyes növényét és állatát megörvendeztetem. Mindezt csupán a szívemmel és a véremmel érthettem meg, gondolom úgy, ahogyan az állat érti meg a dolgokat, nem pedig az értelmemmel, és ezen hosszú-hosszú éveken át töprengtem. Még mostanában is, pedig milyen sok idő telt el azóta, erre a pillanatra emlékezve elkerül az álom, átvirrasztom az éjszakát.
Hirtelen megvilágosodott előttem, hogy amikor a lélegzetem elvegyül a füsttel, egyben a föld minden élőlényéével vegyül el, és azt is megértettem, hogy a pipában izzó parázs a Nagy Szellem szent tüze, ugyanaz a tűz, mint amely a napban lángol. Tudtam, hogy a pipában minden apró dolog egyesül, teljességet alkot. Formálódni kezdett bennem a meggyőződés, hogy csak ha valaha is megtanulom érteni mindazt, amit a pipa jelent – a benne rejlő teljes jelképrendszert –, csak akkor tárul fel előttem teljességében, mit is jelent indiánnak lenni, mit is jelentek én a saját magam számára. Hát ezt még ma sem tudom igazán. Még mindig csak tanulgatom. Talán egy nap majd közel jutok hozzá. Amit ezután éreztem, azt nehéz szavakba önteni, belső megvilágosodás, zavar, bánat és boldogság keveredtek bennem. Az erőt sem tudom leírni, amely a pipából áramlott belém és a lelkem mélyéig felkavart. Egyszerűen nem megy. Amikor ott a két pipát a kezemben tartottam, csak egyetlen dolog volt előttem tiszta: ami most történik, megváltoztatja az életemet.

Imáim nyilván segítettek Elk Head asszonyon, mert meggyógyult, és még élt pár évet. Mielőtt eljöttem volna tőle, elmesélte, hogy valami fehér kormány tisztviselők elvették tőle az egyik pipaköteget, de aztán megrettentek és visszahozták. Az Asszony azt mondta: – Lehet, hogy el kell majd ásnom őket, nehogy rossz kezekbe kerüljenek. – Azt is mondta nekem: – Eljő az idő, amikor az indiánok újra felemelkednek a szent pipával együtt, amikor majd mindnyájan újra fogják szívni. – Több mint harminc évvel később, amikor negyvenöt törzs imádkozott a pipámmal, eszembe jutott, mit mondott egykor az idős indián asszony. Minden bizonnyal vákhá volt, akiben megvolt az erő ahhoz, hogy előre lásson. Kaptam tőle egy tetovált jelet és a hozzá járó titkos nevet is.

Szólj hozzá!