A Fehér Bölény Asszony

Kategória: Könyvrészletek, Sámánizmus | 0

Az idézet forrása: Sánta Őz a sziú indián sámán című könyv • Filosz Kiadó

Amikor ott állunk földnagyanyánkon, imádkozva, szent pipánkat az ég felé emelve, szára hídként köti össze a földet a saját testünkön át az éggel, Vákhá Tágával, a nagyapa-szellemmel. A pipát szent vörös fűzfakéregdohánnyal tömtük meg, minden egyes morzsája a föld egy-egy élőlényét képviseli. A Nagy Szellem minden teremtménye, az egész világegyetem benne van a pipában. Az imádság pillanataiban mindannyian ott vagyunk benne. Ez a hatalmas érzés gyakran úgy megráz bennünket, hogy elfog bennünket a sírás, könnyezve nyújtjuk a pipát a felhők felé.

A mi szent pipánk! Utoljára hagytam, hogy róla beszéljek, mégpedig két okból. A pipa a mi legszentebb értékünk. Egész hitünk a pipából ered. A szent pipa minden szertartásunk szíve, bármennyire is különbözzenek egyébként a szertartások egymástól. Amikor látomásért könyörgünk, amikor alávetjük magunkat a naptánc, a júvípi-éj sötétje, az izzasztókunyhó kínjainak, a pipa mindig velünk van, mindig a pipa van mindennek a központjában. Számunkra a pipa éppoly szent, mint amilyen a szent nyílköteg a sájeneknek. Sőt még annál is szentebb, mert a nyílköteg csupán a sájeneké, míg mi a pipát e teknőc alakú földrész minden törzse, a világon létező minden élőlény nevében emeljük magasra.

A pipának ez a szentsége az oka annak, hogy a pipáról az embernek mindig legeslegutoljára kell szólnia, amikor már minden egyebet elmondott. Van azonban egy másik ok is, amiért ilyen sokáig halogattam, hogy a pipáról beszéljek. Félek beszélni róla. Ha egy indián megkísérli, hogy a pipáról beszéljen, hamar belezavarodhat. Agyunk nem képes rá, hogy tökéletesen, teljes egészében megértse. Annyira szent ügy ez, hogy visszarettenek tőle, nem akarok mindent elmondani, amit a pipáról tudok. Akármilyen vén vagyok, akármennyit töprengtem is rajta, akármennyit tanultam, sohasem érzem egészen azt, hogy kész lennék a pipáról beszélni. Néha látomásom van arról, hogy írunk egy könyvet csak és kizárólag a pipáról, hiszen a pipa révén minden indián bölcsesség megismerhető. De – ahogyan már mondtam nagysága félelemmel tölt el, nyomaszt.

Nagyatyáinktól tudjuk, hogyan került a szent pipa törzseinkhez. Egyszer egy nyáridőben, megszámlálhatatlan emberöltővel ezelőtt, népünk különböző csoportjai szokott éves találkozójukra gyűltek össze. A vidék gyönyörű volt, mindenfelé magas fű és virágok borították, de az emberek éhesek voltak. Sokkal-sokkal előbb történt mindez, hogysem fegyverünk vagy lovaink lettek volna, és a vadászok élete nehéz és bizonytalan volt. Az egyik sziú törzs – az itázípkhó, az „íj nélküliek” törzse – már napok óta nem evett egy falat húst sem. Kiküldtek hát két vadászt, hogy bölények után cserkésszenek.

A két ember sokáig járt vad után, de egyetlenegyet sem találtak. Végül egy hegytetőre értek, ahonnan messze elláttak, és megpillantottak valamit, ami feléjük tartott. Először azt hitték, bölény, de amikor közelebb jött, kiderült, hogy egy szép fiatal nő, a legszebb, akit valaha csak láttak. Finoman megmunkált hófehér szarvasbőr ruhát viselt, olyan csodálatos volt a ruha díszítése, hogy nem lehetett emberi kéz műve. Haja lazán omlott a vállára, kivéve baloldalt, ahol bölényszőrrel fogott össze egy tincset. A hátán batyut vitt, kezében zsályalevéllegyező.

A csodálatos asszony így szólt a két vadászhoz: – Ne féljetek. A bölények nemzetségétől jövök, üzenetet hoztam a népeteknek, mégpedig örömhírt. – Ahogyan ott rátekintett az asszonyra, az idősebbik vadász ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy magáévá tegye. Feléje nyújtotta a kezét, meg akarta érinteni, csakhogy az asszony lílá vákhá, az embernél magasabb rendű lény volt, aki nem azért jött, hogy egy férfi kéjes vágyait betöltse. Néha úgy mesélik, hogy amint a vadász kinyújtotta az asszony után a kezét, hirtelen egy felhő ereszkedett rá és beburkolta. Amikor a felhő eloszlott, a férfiból mindössze egy halom szikkadt csont maradt. A történet nemcsak ebben az egyetlen formában maradt fenn, és nekem sem egészen így mondták el a szellemek. Ha eljön az ideje, és úgy érzem majd, hogy képes vagyok rá, többet is mondok erről. Egy azonban bizonyos – azt az embert a vágy ölte meg, mint előtte és utána is annyi mást. Ha ez a föld valaha elpusztul, annak az oka a kéjvágy lesz, az élvhajhászás, az, hogy mindenki csak a maga kielégülését keresi, a mohóság, amivel a zöld békabőrt hajszolják azok az emberek, akiknek csak a saját személyük a fontos, akik mit sem törődnek a mások elképzeléseivel.

Így hát csak egyetlen, fiatal vadász maradt, és a Fehér Bölény Asszony azt mondta neki, térjen vissza a népéhez, szólítsa fel őket, készüljenek az ő fogadására. Elmagyarázta, mit kíván tőlük. Állítsanak egy nagy tipit és benne egy óvágá vákhá-t, egy megszentelt földoltárt. Azt is kérte, hogy a tipiben legyen egy bölénykoponya, és három botból készítsenek egy kis állványt.

A fiatalember visszatért a népéhez, és elmesélte, mi történt vele és a társával. Elmondta nekik, hogy másnap reggel egy szent asszony jön hozzájuk látogatóba, aki a bölények nemzetségétől hoz üzenetet. Azt is elmondta, mit kíván tőlük az asszony, és mindent meg is tettek, úgy ahogyan azt az asszony kívánta.

Másnap a kikiáltó mindenkit a szent tipi köré hívott, és a kelő nap sugarainál meg is látták a Fehér Bölény Asszonyt, aki szentként közeledett feléjük. A kezében a zsályalegyező helyett most a szent pipát tartotta. Szárát a jobb, fejét a bal kezével fogta, így tartjuk a pipát mind a mai napig.

A Fehér Bölény Asszony belépett a tipibe, ahol a törzs vénei várták. Így köszöntötték: – Nővérünk, boldogok vagyunk, hogy eljöttél. Húsunk már egy ideje nincsen, nem tudunk néked mást kínálni, csupáncsak vizet. – Vácsághát, azaz harmatkásafűcsomót merítettek egy bőr vizestömlőbe, és így adták át neki; mind a mai napig harmatkásafüvet vagy egy sastollat merítünk vízbe, s azzal hintjük meg azokat, akiket meg akarunk gyógyítani, vagy meg akarunk tisztítani valamelyik szertartásunk során. A legtöbb rítusunk azzal végződik, hogy vizet iszunk, mindez állandóan frissen tartja bennünk a Fehér Bölény Asszony emlékét.

Ő pedig elmagyarázta és megmutatta az embereknek, hogyan használják a pipát. Megtöltötte vörös fűzfakéregdohánnyal. Azután körbejárta az oltárt, nap vagy óramutató járása szerint. Ezzel juttatta kifejezésre a vég nélküli kört, az emberi lény útját fiatal éveitől hajlott koráig, a tudatlanságtól a tudásig. A kört, mely az életet jelképezi. Ezért, ha ma tartunk egy szertartást, mielőtt meggyújtanánk a pipát, mi is ugyanígy körbejárunk. A Fehér Bölény Asszony ezután egy darabka száraz bölényganajt dugott a tűzbe, hogy meggyújtsa vele a pipát. Számos generáción át ez volt a pipa meggyújtásának egyedül helyes módja, de mostanság már legtöbbször gyufát kell használnunk hozzá.

A Fehér Bölény Asszony most azt mutatta meg az embereknek, hogyan kell a pipával imádkozni. Felemelte az égre, leengedte a föld felé, sorban a négy irány felé mutatott vele, ahonnan a szelek fújnak. A pipának ezt az emelgetését úgy hívjuk: húbáglúzá. – Úgy fogtok majd élni a szent pipával, mint megelevenedett imádsággal – mondta a Fehér Bölény Asszony az embereknek –, lábatok földnagyanyánkon nyugszik, a pipa szára fölnyúlik, egészen az égbe, nagyatyánkhoz, testeteken át összekapcsolódik a Szent Lenti a Szent Föntivel. Vákhá Tágá mosolyog ránk, mert immáron egyek vagyunk, a föld, az ég, minden, ami él, és az íkcsé vícsásá – az emberi lények. Most egyetlen hatalmas családot alkotunk. A pipa egyesít bennünket. Békét teremt. Van valahol egy vérrel teli medence, a ti népetek onnan ered. Meglátjátok majd: a vér kővé vált, s a kő vörös. Szent helyről származik, s az a hely minden népé, ott még a legádázabb ellenségekből is barát, rokon lesz. – Valószínűleg ettől az időtől kezdve él az a szokás, hogy a sziúk minden fontos szertartásukat ezekkel a szavakkal fejezik be: mídágújé ójáz í – minden rokonom –, a növények, az állatok, az emberek mind-mind egyetlen, hatalmas család tagjai.

A Fehér Bölény Asszony ezután a törzs asszonyaihoz és lányaihoz fordult. Azt mondta nekik, hogy az ő kezük munkája és méhük gyümölcse élteti a törzset. – Földanyánktól származtok – mondta. – A feladat, amely nektek jutott osztályrészül, semmivel sem csekélyebb, mint a harcosoké és a vadászoké. – Ezért a szent pipa olyan valami is, ami a férfiakat és a nőket a szeretet körébe fogja. A pipa az egyetlen olyan szent tárgy, amelynek mind a férfiak, mind a nők részt vesznek az elkészítésében, a férfiak a pipafejet és a pipaszárat alakítják ki, a nők pedig minden művészetüket beleadva tarajossültüske-hímzéssel díszítik. Az indián esküvőn a férfi és a menyasszony együtt fogják a pipát, és a vörös kendő, mellyel kezüket beburkolják, egész életükre összeköti őket.

A Fehér Bölény Asszony végül a gyermekekhez beszélt, mert a gyermekek többet megértenek, mint amennyit koruk szerint feltételeznének róluk, és az indián gyerekeknek joguk van hozzá, hogy ugyanazzal a tisztelettel kezeljék őket, mint a felnőtteket. Elmagyarázta a kicsiknek, hogy mindaz, amit a felnőtt férfiak és nők tesznek, értük, a gyerekekért történik. Hogy a gyermekek a nemzet legnagyobb kincse, hogy ők jelentik a következő nemzedékeket, a nép jövőjét, a véget soha nem érő kört. – Soha ne feledjétek ezt, s ha felnőttök, adjátok tovább a ti gyermekeiteknek – intette őket.

Mindezt elmondván, a Fehér Bölény Asszony beburkolta a pipát a batyuba, melyet a hátán hozott, és a köteget átadta az íj nélküliek legvénebb főnökének, hogy ő őrizze azt. A főnököt néha Standing Hollow Hornként (Álló Üreges Szarv) emlegetik, de úgy is hívják, hogy Buffalo Standing Upward (Ágaskodó Bölény). A Fehér Bölény Asszony a pipán kívül egy kerek, vérvörös követ is adott az embereknek. Hét kör rajza látszott rajta – a lakoták hét tábortüzének ///lábjegyzetben: A „hét tábortűz”-ön a titon sziúk hét csoportját – törzsét – kell érteni: oglala, sícsághú, húgpápá, mnígóvózsú, itázípkhó, óóhénúbá, síhászábá; a „hét szertartás” pedig az izzasztókunyhó-rítust, a látomáskeresést, a halott lelkének megőrzését elvégző szertartást, a naptáncot, a társsá fogadás rítusát, a lányok asszonnyá avatását és a rituális labdajátékot jelenti a sziúknál. /// vagy a pipával végzett hét szertartásnak a jele. Végül tehát a kő az egész világegyetemet jelképezi mindazoknak, akik olvasni tudják a jeleit.

Miután a Fehér Bölény Asszony mindezt elvégezte, elbúcsúzott az emberektől, és elindult visszafelé, ugyanabban az irányban, amelyből érkezett. Elmentében énekelt: „Níjá táíjá máváni jé”, amit így fordítottak le: „A látható lehelettel járom az utam.” Ha a szavakba jobban belegondolunk, mélyebb értelmük van. Először is, níjá táíjá nemcsak leheletet, lélegzést jelent, hanem azt is, hogy valami eleven, élő, sőt magát az életet is. Azt jelenti, hogy mindaddig, amíg a pipát tiszteljük, élni fogunk, megőrizzük önmagunkat. A „látható lehelet” gondolata a pipa füstjeként értelmezhető, ami népünk lélegzete. De emlékeztet bennünket a bölény leheletére is, amint az a hideg napokon láthatóvá válik. Azt a tényt hangsúlyozza, hogy számunkra a pipa, az ember és a bölény egy és ugyanaz.

És ott, az emberek szeme láttára, a csodaszép asszony hófehér bölénnyé változott. Ballagott, ballagott a látóhatár felé, míg végül eltűnt az emberek szeme elől. Ezen is el lehet gondolkozni, nem nehéz megérteni. A bölény népünk része volt, húsa és vére bennünket táplált, saját húsunkká, vérünkké vált. Öltözetünket, tipijeinket, mindent, amire az élethez szükségünk volt, a bölény teste adta. Nehéz lett volna megmondani, hol végződik az állat és hol kezdődik az ember. A fehér bölényirhából készült takaró azóta is mindig a legritkább, legnagyobb kincs volt, amit egy törzs a magáénak mondhatott. Az ilyen fehér szőrű bőrért egy-egy törzs mindenét odaadta volna. Amikor a bölények eltűntek, velük együtt eltűntek az egykori szabad indiánok is. A két Dakota államban, Vyoming és Montana államokban egyes vidékeken helyet biztosítottak néhány mindent túlélő bölénycsordának. A kormány erdészei őrzik, a turisták pedig bámulják őket. Ha bölény testvérünk beszélni tudna, minden bizonnyal így szólna: – Rezervátumba dugtatok, akár az indiánokat. – Ami az életet és a halált illeti, mi és a bölények mindig ugyanabban a sorsban osztoztunk.

A Fehér Bölény Asszonytól kapott pipa ma is megvan, a törzs legszentebb öröksége.

Szólj hozzá!