Ramana Maharsi: A ke­gye­lem – az örök­ké lé­te­ző, örök­ké ára­dó

Kategória: Könyvrészletek | 0

Az idézet forrása: Abszolút tudatosság című könyv • Filosz Kiadó

Srí Ramana Maharsi

A ke­gye­lem örök­ké „lé­te­zik”.

A ke­gye­lem az Ön­va­ló, so­ha­sem állsz an­nak ha­tó­kö­rén kí­vül. A ke­gye­lem min­dig je­len van. Tel­je­sen el­á­raszt, még­is az­ u­tán es­de­kelsz. Olyan ez, mint­ha va­la­ki­nek ál­lá­ig ér­ne a víz, s még­is szom­jas­nak érez­né ma­gát.

A ke­gye­lem az, ami va­ló­ban lé­te­zik. Min­dig je­len­ lé­vő, min­den­ki szá­má­ra el­ér­he­tő, és be­töl­ti az egész vi­lág­e­gye­temet, mint­hogy az ma­ga a lé­te­zés.

A ke­gye­lem a kez­det, a kö­zép és a vég. Az az Ön­va­ló.

A ke­gye­lem min­dig „lé­te­zik”, nem pe­dig meg­a­da­tik. Is­ten, a ke­gye­lem és a guru az egyet­len leg­bel­ső lé­nye­ge az éber­ség­nek, ami meg­nyi­lat­ko­zik vagy amit meg­ta­pasz­ta­lunk, ami­kor min­den for­má­hoz va­ló kö­tő­dés el­sza­kad.

A ke­gye­lem ben­ned él. Ha kül­ső, sem­mi hasz­na.

Az is­te­ni ke­gye­lem lé­nye­ges a rá­éb­re­dés­hez. El­ve­ze­ti az em­bert Is­ten fel­is­me­ré­sé­hez. Ám ef­fé­le kegy csak az igaz kö­ve­tő vagy jó­gi szá­má­ra ada­tik meg, csak azok ré­sze­sül­nek ab­ban, akik szi­lár­dan és sza­ka­dat­la­nul igye­kez­nek a sza­bad­ság fe­lé ve­ze­tő ös­vé­nyen.

A ke­gye­lem és Is­ten nem kü­lön­bö­ző­ek.

Em­be­rek jön­nek hoz­zám, és ké­rik, árasszam el őket ke­gye­lem­mel. Úgy tű­nik, azt gon­dol­ják, hogy a ke­gye­lem olyas­va­la­mi, amit la­kat alatt tar­tok.

A ke­gye­lem Is­ten má­sik ne­ve. Mind­össze annyit kell ten­nünk, hogy nyit­va tart­juk szí­vün­ket, ami ál­tal a guru ke­gyel­me be­á­rad­hat, mint nap­fény a nyi­tott ab­la­kon.

A ke­gye­lem min­dig „lé­te­zik”, nem pe­dig meg­a­da­tik.

A ke­gye­lem az Ön­va­ló, mely szin­tén nem va­la­mi el­sa­já­tí­tan­dó. Azt szük­sé­ges tud­nod csu­pán, hogy lé­te­zik. A ke­gye­lem már ben­ned él, az az, mi min­dig lé­te­zik.

Ha­son­ló­an az anyá­hoz, aki táp­lál­ja al­vó gyer­me­két anél­kül, hogy an­nak tu­do­má­sa len­ne ró­la, a tisz­ta is­te­ni Ön­va­ló ke­gyel­me oly mó­don lép szí­vünk­be, mely szá­munk­ra nem meg­is­mer­he­tő, még ak­kor sem, ha a leg­fi­no­mabb és leg­ha­tal­ma­sabb ér­te­lem­mel bí­runk is. Ez­ál­tal ke­gyel­me meg­ú­jít min­ket, és elő­i­dé­zi az el­me meg­sem­mi­sü­lé­sét. Óh! Az Ő ke­gyel­me min­den ha­tá­ron tú­li, és sen­ki ál­tal nem fel­mér­he­tő.

Szólj hozzá!