A paradicsom étke

Kategória: Könyvrészletek, Tanmesék | 0

Az idézet forrása: Dervistörténetek című könyv • Filosz Kiadó

dervis koldus

Júnusz, Ádám fia egy nap úgy döntött, nem csupán a sors kezébe veti életét, de az emberi javak végső eredetét és okát is felkutatja.

„Ember vagyok –gondolta magában –és mint ilyen, nap mint nap részesülök a világ javaiból. E rám eső rész saját erőfeszítéseimnek, valamint mások munkájának köszönhető, amely az enyémhez hozzáadódik. Ha leegyszerűsítem ezt a folyamatot, megtalálom az emberiség létfenntartásához szükséges javak forrását, és azt is megtudom, hogyan és miért történik mindez. Ezért a vallás útjára lépek, amely arra inti az embert, hogy a mindenható Istenre bízza megélhetését. Ahelyett, hogy a zűrzavar világában élnék, ahol szemlátomást a társadalom révén juthatunk élelemhez és más javakhoz, inkább a mindenek felett uralkodó Erő támogatására bízom magam. A koldus közvetítőktől függ: jólelkű férfiaktól és nőktől, akik másodlagos ösztönzésektől hajtva cselekszenek. Javakat vagy pénzt adományoznak, mert arra tanították őket, hogy ezt tegyék. Én azonban nem fogadok majd el efféle közvetett hozzájárulást.”

Így szólván, elhagyta a várost, és a láthatatlan erők támogatására bízta magát, ugyanazzal a szilárd elhatározással, ahogyan elfogadta a látható erők segítségét annak idején, amikor még tanító volt egy iskolában.

Abban a biztos tudatban aludt el, hogy Allah tökéletesen gondoskodik majd róla, ahogyan a madaraknak és a vadállatoknak is gondját viselik a maguk világában.
Hajnalban madárkórus ébresztette. Ádám fia kezdetben nyugodtan feküdt tovább, és várta, hogy feltűnjön az eleség. Noha bízott a láthatatlan erőkben, és abban is biztos volt, hogy megérti majd őket, amikor működésbe lépnek abban a tartományban, amelybe így belevetette magát, hamarosan ráeszmélt, hogy a merő spekulatív gondolkodás nem lesz túl nagy segítségére ebben a különös dimenzióban.
A folyóparton feküdt, és az egész napot a természet megfigyelésével töltötte: bámészkodva figyelte a vízben fickándozó halakat, és közben imáit mormolta. Olykor-olykor gazdag és befolyásos emberek jártak arra, kísérőik csillogó harci mezben ülték meg nemes paripáikat, a lovak hámjain pedig dölyfösen csilingeltek a csengettyűk, hogy mindenkinek jelezzék vitathatatlan elsőbbségüket az úton –e díszes szerzetek csak hangos üdvözletüket küldték felé, tiszteletet parancsoló turbánját látva. Zarándokok csoportjai pihentek le mellette, hogy száraz kenyeret és sajtot rágcsáljanak, amitől csak még nagyobb étvágya támadt, akár a legszerényebb eledelre is.

„Ez csak egy próbatétel, hamarosan minden rendben lesz” –gondolta Júnusz, miután elmondta aznapi ötödik imáját, és elmélkedéseibe mélyedt, annak rendje-módja szerint, ahogyan azt egy kivételes képességekkel rendelkező dervis tanította neki valaha. Újabb éjszaka telt el.

Ahogy aztán Júnusz másnap, pirkadat után öt órával a vízparton ülve bámulta, hogyan tükröződnek a nap megtörő sugarai a hatalmas Tigris-folyóban, észrevette, hogy nem messze tőle valami himbálózik a nádasban. Egy csomagocska volt, levelekbe csavarva, pálmarosttal átkötve. Júnusz, Ádám fia belegázolt a folyóba, és magához vette a különös portékát. Úgy há­romnegyed fontot nyomhatott. Ahogy kicsomagolta, fenséges illat csapta meg az orrát. Egy adag bagdadi halva tulajdonosának mondhatta magát. A mandulapástétomból, rózsavízből, mézből, dióból és más értékes alapanyagokból készült halvát nem csupán kitűnő ízéért becsülték nagyra, de igen egészséges ételnek is tartották. Háremhölgyek kedvenc csemegéjének számított, és katonák vitték magukkal hadjárataikba létfenntartó, tápláló ereje miatt. Százféle betegségre használták gyógyírként.

– Hitem beigazolódott! –kiáltott föl Júnusz. –Most pedig elérkezett a próba ideje. Ha naponta vagy rendszeres időkö­zönként ugyanennyi vagy hasonló mennyiségű halvát találok a folyóban, biztosan tudni fogom majd, hogy e táplálékot a gondviselés rendelte számomra, és akkor már csak az értelmemet kell használnom, hogy a forrására leljek.

A következő három napon, pontosan ugyanabban az időben, egy-egy újabb csomag halva siklott a vízen Júnusz kezébe.

Ez, állapította meg, kimagasló fontosságú felfedezés volt. Egyszerűsítsd le a körülményeidet, a Természet akkor is nagyjából ugyanúgy működik majd tovább. Ez már önmagában olyan felfedezés volt, ami szinte arra sarkallta, hogy a világgal is megossza azt. Hiszen nem azt tartja-e a mondás: „Ha tudsz valamit, tanítanod kell.” Ám ekkor ráébredt, hogy ez még nem tudás: csupán tapasztalat. A következő lépés nyilvánvalóan az volt, hogy kövesse a halva útját a folyón fölfelé, amíg el nem érkezik az élelem forrásához. Akkor nem csak az eredetét fogja megismerni, de azt is, miként különítik el erre a célra.

Júnusz napokon át követte a folyót. A csökkenő távolságnak megfelelően egyre korábban, de mindennap szabályosan feltűnt a halva, ő pedig megette, amit a csomagban talált.

Végül Júnusz látta, hogy a folyó nem egyre szűkebb lett, ahogy azt a felső folyásánál várta volna az ember, hanem inkább tekintélyesen kiszélesedett. A széles víztükör közepén egy termékeny sziget terült el, a szigeten pedig egy hatalmas és csodaszép várat pillantott meg. Innen származik hát a Paradicsom Étke, állapította meg.

Ahogy a következő lépést fontolgatta, Júnusz egyszer csak észrevette, hogy a remeték csapzott haját és szedett-vedett, foltos köpenyét viselő torzonborz, magas dervis áll mellette.

– Béke veled, Baba! –szólította meg.

– Isk, hú! –kiáltotta a remete. –Hát neked meg mi dolgod van errefelé?

– Szent küldetésben járok –magyarázta Ádám fia –, és e keresésben el kell jutnom abba a várba. Van valami ötleted, hogyan érhetném el célomat?

– Mivel úgy tűnik, semmit sem tudsz arról a várról, noha különleges érdeklődést mutatsz iránta –felelte a dervis –, mesélek neked róla. Mindenekelőtt tudnod kell, hogy egy király leánya lakik benne, rabságban és száműzetésben –és bár szolgák hada lesi minden kívánságát, nem mozdulhat a vár falai közül. Megszökni nem tud, hiszen aki elrabolta és idehozta őt, amiért a lány nem akart hozzá menni, a közönséges szemnek láthatatlan, félelmetes és kiismerhetetlen akadályokat emelt a vár köré. Túl kell jutnod ezeken ahhoz, hogy a várba léphess, és célodhoz érj.

– Hogy tudsz nekem segíteni?

– Én magam épp egy különleges, szent útra készülök. Ám itt van neked egy szó és egy meditációs gyakorlat, a wazífa (Allah kilencvenkilenc neve), amely, ha méltó vagy rá, segít neked megidézni a jó szándékú dzsinnek láthatatlan erejét. Egyedül ők, a tűz teremtményei képesek arra, hogy felvegyék a harcot a várat őrző mágikus erőkkel. Béke veled!

Azzal útnak indult, miután elismételt néhány különös hangot és mozdulatot, méghozzá olyannyira fürgén és élénken, ami valóságos csodának tűnt egy ilyen tiszteletre méltó öregembertől.

Júnusz napokig csak ült, a wazífát ismételgette, és várta, hogy a halva megjelenjen a folyóban. Aztán egy este, amint épp azt nézte, hogyan ragyognak a lemenő nap utolsó sugarai a vár egyik tornyocskáján, különös dologra lett figyelmes. Egy földöntúli szépségű, tündöklő szűz jelent meg a tornyocska ablakában, aki minden bizonnyal a hercegnő lehetett. Gyors pillantást vetett a naplementére, majd a vár falait nyaldosó hullámok közé dobott valamit –egy csomag halvát. Megvolt hát a nagylelkű adomány közvetlen eredete.

– A Paradicsom Étkének forrása! –kiáltott fel Júnusz.

Most már szinte ott állt az igazság küszöbén. Előbb vagy utóbb meg kell jelennie a Dzsinnek Parancsolójának, akit a wazífán keresztül megidézett, hogy segítsen neki elérni a várat, a hercegnőt és az igazságot.
Alighogy e gondolatok átcikáztak az elméjén, egyszer csak valami felragadta őt az egekbe, valamiféle éteri tartományba, amely telis-tele volt lélegzetelállító szépségű házakkal. Belépett az egyikbe, és egy emberhez hasonló lénnyel találta magát szembe, aki mégsem ember volt: fiatalnak tűnt, mégis bölcsnek és bizonyos tekintetben kortalannak.

– Én vagyok a Dzsinnek Parancsolója –szólt a látomás –, és azért hoztalak ide, mert látni kívántál, és elsoroltad a Nagy Neveket, amelyeket a Nagy Dervis nyújtott át neked. Mit tehetek érted?

– Ó, Dzsinnek Hatalmas Parancsolója! –remegett meg Júnusz hangja. –Én az Igazság Keresője vagyok, és úgy hiszem, a válasz egyedül abban az elvarázsolt várban lelhető meg, amelynek a közelében álltam, amikor idehívtál. Könyörgök hát, add meg nekem a hatalmat, hogy beléphessek a falai közé, és beszélhessek a rabságban tartott hercegnővel.

– Legyen hát! –kiáltott a Dzsinnek Parancsolója. –Azonban jól vigyázz: az ember csakis a saját megértésre való alkalmasságának és a felkészültségének megfelelő választ kaphat a kérdésére.

– Az igazság akkor is igazság –felelte Júnusz –, és én megszerzem, bármi is legyen az. Kérlek, add meg nekem ezt az áldást!

Júnusz –a dzsinnek varázslatának köszönhetően, fizikai formájától megfosztva –már repült is vissza a földre, méghozzá egy csapat dzsinn-szolga kíséretében, akiket Parancsolójuk vezetett, hogy különleges képességeikkel segítséget nyújtsanak ennek az emberi lénynek küldetése megvalósításában. Júnusz egy különleges tükörkövet fogott a kezében, amelyet a dzsinnek ura parancsára a vár felé fordított, hogy megpillanthassa a rejtett akadályokat.
A kövön keresztül Ádám fia meglátta, hogy a várat óriások védik a támadások ellen, amelyek láthatatlanok voltak ugyan, mégis borzalmasak, és lesújtottak mindenkire, aki közel merészkedett. Ám azok a dzsinnek, akik jártasak voltak az efféle feladatokban, hamarosan eltávolították őket. Aztán meglátta, hogy valamiféle láthatatlan háló veszi körbe a várat, ám azok a dzsinnek, akik tudtak repülni és ismerték a megfelelő fortélyokat, ezt is szétszabdalták. Végül ott állt egy hatalmas és láthatatlan kőtömeg is, amely mindenestül kitöltötte a vár és a folyópart közti teret anélkül, hogy a földön bármiféle nyomot hagyott volna. Ám a dzsinnek ügyessége ezt is elmozdította. Végül a dzsinnek elbúcsúztak Júnusztól, és szélsebesen elröpültek égi szálláshelyükre.

Júnusz ekkor fölnézett, és meglátott egy hidat, amely a maga erejéből kiemelkedett a folyóágyból, így száraz lábbal kelhetett át a vízen, hogy aztán egyenesen a kastélyba érkezzen. A kapuban álló katona azon nyomban a hercegnőhöz vezette, aki még annál is szebb volt, mint amilyennek első alkalommal látszott.

– Hálával tartozunk neked szolgálataidért, amiért elpusztítottad azokat az akadályokat, amelyek megközelíthetetlenné tették börtönömet –mondta a királylány. –Most végre visszatérhetek atyámhoz, ám előtte szeretném meghálálni fáradozásaidat. Szólj hát, mondd, mit kívánsz, és megkapod.

– Páratlan gyöngyszem! –felelte Júnusz. –Csupán egyetlen dolog van, amire vágyom, ez pedig az igazság. És minthogy mindenkinek, aki birtokában van az igazságnak, kötelessége átadnia azt mindazoknak, akiknek hasznára válhat, felkérlek hát, Úrnőm, add át nekem az igazságot, amelyre szükségem van!

– Mondd hát el, miféle igazságról van szó, és ha olyan igazság az, amely átadható, nyomban a tiéd lesz.

– Jól van, Úrnőm! Akkor hát áruld el, hogyan és miféle parancsra rendeltetett nekem a Paradicsom Étke, a fenséges halva, amelyet mindennap a folyóba hajítasz számomra!

– Júnusz, Ádám fia –kiáltott föl a hercegnő –, a halvát, ahogy te nevezed, azért dobom mindennap a folyóba, mert az igazából nem más, mint illatszereim maradéka, amelyekkel nap mint nap bedörzsölöm magam, miután fürdőt vettem szamártejben!

– Most végre megtanultam –felelte Júnusz –, hogy egy ember megértése a saját megértésre való képességétől függ. Számodra a napi tisztálkodásod maradéka. Számomra a Paradicsom Étke.

Kommentár

Halqawí (e tanmese írója) szerint csak igen kevés olyan szú­fí történet van, amelyet bárki, bármikor fölolvashat, és így is építő hatással van a „belső tudatosságra”.
„Szinte az összes többi attól függ –állítja –, hogy hol, mikor és hogyan tanulmányozzák őket. Ezért aztán a legtöbb ember csak azt találja meg bennük, amit meg akar találni: szórakozást, megoldandó rejtvényt, allegóriát.”
Júnusz, Ádám fia Szíriában élt és 1670-ben hunyt el. Kiemelkedő gyógyító képességekkel rendelkezett, és feltaláló is volt.

Szólj hozzá!