A pejotista – Sánta Őz sziú indián sámán visszaemlékezése

Kategória: Könyvrészletek, Sámánizmus | 0

Az idézet forrása: Sánta Őz a sziú indián sámán című könyv • Filosz Kiadó

Amit az indiánok pejot kultuszáról mesélt:

Éveken át pejot élvező voltam voltam, és rendszeresen jártam ülésekre, de nem adtam át magam teljesen a szernek. Mind behatóbban foglalkoztam ősi sziú hiedelmeinkkel, a szellemvilággal is; figyeltem a prédikátorokra, a javasemberekre és a júvípi-re. Lassankint kialakult bennem az elhatározás, hogy hová akarok eljutni. Homályosan ugyan, de már rémlett, hol a helyem, csakhogy azt is láttam, hogy egy csomó különböző út vezet oda, az viszont nem volt még világos, melyiket kellene választanom. Így hát sorban próbálgattam őket, s közülük nem egy zsákutcának bizonyult.

A rendőrség igyekezett csírájában elfojtani a pejotkultuszt, ahogyan kiirtották a szellemtáncot is, nem azért, mert a pejot kábítószer – akkoriban a kábítószerezés még nem volt téma –, hanem mert indián szertartás volt, konkurencia a misszionáriusoknak. A rendőrség a pejottól függetlenül se nagyon kedvelt engem. Volt egy szállásom a Pine Ridge- és egy másik a Rosebud-rezervátumban. Pine Ridge-ben együtt éltem egy lánnyal. A fehérek fogalmai szerint nem voltunk házasok. A misszionáriusok élettársi viszonynak hívták az ilyesmit. Annak idején ez tilos volt, az embert lecsukták érte. Azt mondták: – Csak akkor élhetsz együtt egy lánnyal, ha rendesen megesküdtél vele – a mi szokásaink szerint.
Elmentem egy pejot ülésre, és a rendőrség váratlanul ránk tört: Alkonyatkor érkeztek. Valahonnan kiszaglászhatták, vagy valaki befújhatott nekik. Betörték az ajtót, a pejotot keresték, de egy szemet sem találtak. Távolabb, a kunyhótól vagy két mérföldnyire tartottuk, és még nem hoztuk el a szertartásra. Ahogy felcsavarták a petróleumlámpát, megláttak. Abban a szempillantásban megfeledkeztek a pejotról, és utánam vetették magukat. Én voltam a szemükben a legveszélyesebb gazfickó, a fekete báránya rezervátum jámbor birkái közt.

A gerendaház alig háromszáz méterre állt a két rezervátum között húzódó határvonaltól. A rajtaütésben mind a Pine Ridge-i, mind a rosebudi rendőrök részt vettek, de egyikük sem léphetett át a másik rezervátumába. Mindegyik rendőrcsapatnak a maga oldalán kellett maradnia. A rezervátumhatár mentén rohantam hát, egyik oldalon a Pine Ridge-i, a másikon a rosebudi járőrkocsi követett. Lövöldöztek rám, hogy megállítsanak, de tudtam, hogy csak vaktában, eltalálni úgyse mernek. Ha a rosebudi rendőrök túlságosan közel jöttek mellém, átugrottam Pine Ridge-i területre, onnan meg vissza, úgy ugrándoztam ott a határmezsgye fölött, mint valami megkergült, óriási szöcske. Éppen, amikorra teljesen kilettem, és a szívem ki akart szakadni, elértem a fenyvessel benőtt dombokat, ahová a kocsikkal már nem tudtak utánam jönni. A rendőrök puskájukat markolászva kiugráltak, hogy elkapjanak, de a sötétben megléptem előlük. Lecsukták a barátnőmet, de miután végképp eltűntem, kiengedték. Figyelték, ő volt a csalétek. Csakhogy nem hagytam ilyen könnyen megfogni magam. Egy időre áttettem a székhelyemet a Standing Rock-rezervátumba, ott vártam ki, amíg elcsitulnak a dolgok. Volt kinn a prérin egy jó kis vackom a lánykám számára.
Hat évig voltam pejotista. Aztán abbahagytam. Rájöttem, ez az út sem nekem való. Zsákutca volt, sima falú szakadékban végződött, ki kellett találnom belőle. Nem akarom én leszólni a pejotkultuszt. Sok indián törzsben akadnak, akik hisznek a szerben. Pejot Nagyapa sok embert összehoz, nemcsak mint holmi vallásos szekta tagjait, hanem úgy is, mint indiánokat, és ez jó. Vannak törzsek, melyek olyan régóta élnek a pejottal, hogy a szertartás lett a legfőbb, az egyetlen vallásuk. Sokan, akikből a misszionáriusok igyekeztek ősi hiedelmeiket kiirtani, valóban elfelejtették őket, és mostanra már csak a pejot maradt nekik: ma már ez az egyetlen indián hit, amit ismernek. De nekünk, sziúknak ez az egész teljesen új, egészen más, mint a mi régi hitünk a Nagy Szellemben és a Szent Pipában. Lassan rájöttem, hogy nem szabad ezt a két dolgot összekevernem, nem szabad a kétféle hitet egymással összetévesztenem. Éreztem, eljött az idő, döntenem kell: a pipát vagy a pejotot választom. A pipát választottam.
Akkoriban, amikor végeztem a pejottal, rádöbbentem, milyen is egy valódi sziú látomás. Az álom önmagában még nem látomás. Álmodni mindenki álmodhat. Aki pedig beszed valamilyen szert – még a hentes inasnak a mészárszékben is lesz látomása, ha pejotot eszik. A valódi látomásnak az emberből magából, az ember saját, belső nedveiből kell fakadnia. Az ilyen látomás nem álom, nagyon is valóságos. Élesen és világosan éri az embert, akár az áramütés. Tökéletesen éber vagy, és egyszer csak itt áll melletted egy alak, akiről tudod, hogy egyszerűen nem állhat itt. Vagy valaki itt ül, szorosan melletted, majd hirtelen, ugyanakkor, látod tőled fél mérföldnyire, egy dombtetőn is. Mégse álmodsz; a szemed tárva-nyitva. De ezért meg kell dolgoznod, üressé kell tenned a tudatodat.
A pejot a szegények szere. Segít nekik, hogy úrrá legyenek a kétségbeesésen, hogy legyen mibe kapaszkodniuk, de nekem ez nem volt elég, nekem tovább kellett jutnom. Ha megismerted az igazit, soha nem elégszel meg többé mással. A mindent akarod, vagy semmit.
Egész életem azzal telt el, hogy ezt kutattam. Bizonyos értelemben folyton ide-oda ugráltam a tudatom határmezsgyéjén.

Szólj hozzá!