A rávetítés, mint illúzió gyártás

Az idézet forrása: A kettősség nélküli tudás lámpása című könyv • Filosz Kiadó

A Mester magyarázata az illúziógyártásról:

Illúzió

Tanítvány: Megmart a szanszára kegyetlen kígyója, s most kábult vagyok és szenvedek. Mester, kérlek, ments meg ettől a lángoló pokoltól, és mondd el, hogyan lehetek szabad! Mi volna hát az illúzió természete?

Mester: Jól szóltál, fiam! Értelmes vagy, és fegyelmezett. Nincs szükség rá, hogy bizonyítsd rátermettségedet, mielőtt tanítvány lennél. Szavaid tisztán mutatják, hogy megfelelsz. Most pedig figyelj, gyermekem!

A létezés-tudatosság-üdvösség (szat-csit-ánanda) természetű Legfőbb Önvalóban ki lehetne a vándorló lélek? Hogyan létezhet a létforgatag? Mi adhatna neki életet? Hogyan és milyen módon keletkezhetne önmagától? Lévén a valóság kettősség nélküli, hogyan lehetnél megtévesztés áldozata? Mélyalvásban semmi sem különül el, nem változik semmilyen módon. A bolond mégis úgy ébred fel háborítatlan és békés alvásából, hogy felkiált: „Ó, elvesztem!” Hogyan kiálthatsz fel te, a változatlan, forma nélküli, legfőbb és üdvös Önvaló, hogy: „Vándorlok, nyomorult vagyok!” és hasonlók? Valójában nincsen születés, sem halál. Nincs, aki megszülessen vagy meghaljon, és semmi efféle.

T: Akkor mi létezik?

M: Csak a kezdet, vég és kettősség nélküli, kötelékektől örökké mentes, mindig szabad, tiszta, éber, egyedüli, legfőbb üdvösség-tudatosság.

T: Ha így van, mondd el, hogyan képes a létforgatag súlyos illúziója látásomat sűrű sötétségbe burkolni, mint felhők tömege az esős évszakban.

M: Mit lehetne elmondani erről az illúzióról (májá)? Ahogy az ember egy póznát másik embernek nézhet, úgy összetéveszted a kettősség nélküli, tökéletes Önvalót az egyéni létezővel. Mivel így becsapod magad, úgy érzed: „Nyomorult vagyok.” De hogyan keletkezik ez az illúzió? Mint az alvásban megjelenő álom, úgy tűnik fel ez a hamis létforgatag a tudatlanság illúziójában, amely már maga is valótlan. Innen ered a tévedésed.

T: Mi ez a tudatlanság?

M: Figyelj! A testben megjelenik egy fantom, a „hamis én”, magának követelve a testet – ezt nevezzük dzsívának. Ez a dzsíva mindig kifelé fordul, a világot valósnak, önmagát pedig cselekvőnek és az örömök és fájdalmak tapasztalójának tekinti, erre-arra sóvárog, híján van a megkülönböztetésnek, nem emlékszik igaz természetére, és nem kutatja: „Ki vagyok én? Mi ez a világ?” Helyette a létforgatagban bolyong anélkül, hogy ismerné önmagát. Az Önvaló ilyen módon történő elfelejtése a tudatlanság.

T: Minden szent irat kinyilvánítja, hogy a létforgatag a májá műve, de te azt mondod, hogy a tudatlanság gyümölcse. Hogyan egyeztethető össze ez a két állítás?

M: A tudatlanságnak sok neve van, úgymint májá (káprázat), pradhána (ősanyag), avjakta (a megnyilvánulatlan), avidjá (nemtudás), természet, sötétség és így tovább. Tehát a létforgatag nem más, mint a tudatlanság eredménye.

T: Hogyan vetíti ki ez a tudatlanság a létforgatagot?

M: A tudatlanságnak két aspektusa van: elfátyolozás és kivetítés (ávarana és viksépa). A létforgatag ezekből jelenik meg. Az elfátyolozás kétféle módon működik. Hatására egyfelől azt hisszük, hogy „Az [Önvaló] nem létezik”, másfelől pedig azt, hogy „Az [Önvaló] nem ragyog.”

T: Kérlek, magyarázd meg ezt!

M: Bár a mester és tanítvány közötti beszélgetés során a mester azt tanítja, hogy csak a kettősség nélküli valóság létezik, a tudatlan ember azt gondolja: „Létezhet kettősség nélküli valóság? Nem, nem létezhet.” A kezdet nélküli elfátyolozás eredményeként a mester szavait a tanítvány semmibe veszi, és a régi elképzelései fennmaradnak. Az ilyenfajta közöny az elfátyolozás első aspektusa.

Aztán a szent iratok és a kegyes mesterek segítségével rejtélyes módon, de megingathatatlanul hinni kezd a kettősség nélküli valóságban, viszont még képtelen a mélyére hatolni, felületes marad, és azt mondja: „A valóság nem ragyog.” Annak az elképzelése miatt, hogy „Az nem ragyog”, a tudatlanság illúziója megmarad. Az illúzió, amely szerint „Az nem ragyog”, az elfátyolozás második aspektusa.

T: Mi a kivetítés?

M: Habár az ember a változatlan, forma nélküli, legfőbb, üdvös, kettősség nélküli Önvaló, mégis úgy gondol magára, mint cselekvőszervekkel rendelkező testre, cselekvőre és tapasztalóra. Külső tárgyként kezdi szemlélni ezt és azt az embert, ezt és azt a dolgot, és így becsapja önmagát. Az a káprázat, hogy a külső világegyetemet észleljük a kettősség nélküli valóságon, és ezzel elfedjük az utóbbit, a kivetítés vagy rávetítés.

T: Mi pontosan a rávetítés?

M: Valami olyat, ami létezik, olyannak hinni, ami nem létezik: például a kötelet kígyónak, a póznát tolvajnak vagy a délibábot víznek nézni. A rávetítés a valótlan dolog megjelenése a valóson.

T: Jelen esetben mi a valótlan rávetítés a valóson, a szubsztrátumon?

M: A valóság a kettősség nélküli létezés-tudatosság-üdvösség, vagyis a legfőbb Brahman. Ahogy a kígyó nevének és formájának tévképzete rávetül a kötélre, úgy vetül a kettősség nélküli valóságra az érző lények és élettelen dolgok kategóriája. Tehát a világegyetemként megjelenő nevek és formák képezik a rávetítést. Ez a valótlan jelenség.

T: A valóságban – mely kettősségtől mentes – ki létezik, hogy létrehozza ezt a rávetítést?

M: A májá.

T: Mi a májá?

M: A májá a fentebb említett Brahmannal kapcsolatos tudatlanság.

T: Mi a tudatlanság?

M: Noha az Önvaló a Brahman, nincs jelen az Önvaló tudása (hogy Az a Brahman). Ami az Önvaló tudását akadályozza, az a tudatlanság.

T: Hogyan vetíti ki ez a világot?

M: Ahogy a szubsztrátumot – nevezetesen a kötelet – illető tudatlanság kivetíti a kígyó illúzióját, úgy vetíti ki ezt a világot a Brahmanra vonatkozó tudatlanság.

Illúzióként kell tekinteni rá, mert rávetítés, és sem (az érzékelésnél) korábban, sem (a tudásnál) később nem létezik.

T: Hogyan mondhatjuk, hogy sem (az érzékelésnél) korábban, sem (a tudásnál) később nem létezik?

M: Ahhoz, hogy megteremtődhessen, nem létezhetett a teremtés előtt (azaz a teremtéssel együtt vagy utána jön létre), és a feloldódásban sem létezhet. A kettő között egyszerűen felbukkan, mint egy varázslat során keletkezett város a levegőben. Mivel mélyalvásban, ájulásban és szamádhiban nem látható, már most is csak rávetítés, következésképpen káprázat, vagyis illúzió.

T: Ha a teremtés előtt és a feloldódásban nincsen világ, akkor mi létezhet?

M: Csak az alapvető létezés van, amely nem képzelt, kettősség nélküli, oszthatatlan, külső és belső nélküli (szadzsátíja, vidzsátíja és szvagata bhéda), létezés-tudatosság-üdvösség, változatlan valóság.

T: Honnan tudható ez?

M: A Védák azt mondják, hogy „A teremtés előtt csak tiszta lét volt.” A Jóga Vászistha is segít ezt megérteni.

T: Hogyan?

M: „A feloldódásban az egész világegyetem visszahúzódik, az egyetlen valóságot hagyva hátra, mely mozdulatlan marad, túl a szavakon, gondolatokon. Az se nem sötétség, se nem fény, mégis tökéletes, leírhatatlan, de mégsem üres” – jelenti ki a Jóga Vászistha.

T: Az ilyen kettősségmentességben hogyan jelenhet meg a világegyetem?

M: Ahogy az előbb említett kötél-kígyó esetében a valós szubsztrátummal kapcsolatos tudatlanság a kötélben rejlik, úgy rejlik az alapvető valóságban is a tudatlanság, más néven májá vagy avidjá. Később ez idézi elő a neveket és formákat.

Ennek a májának, mely a semmi mással kapcsolatban nem lévő tudatosság-üdvösség-valóságtól függ, két aspektusa van: az elfátyolozás és a kivetítés (ávarana és viksépa). Az előbbi révén elrejti saját szubsztrátumát, az utóbbival pedig a megnyilvánulatlan májá elmeként megnyilvánul. Az elme azután belefeledkezik a lappangó hajlamaiba, amelyek megegyeznek e világegyetem kivetítésével, annak összes nevével és formájával együtt.

T: Kijelentette ezt már korábban valaki?

M: Igen, Vaszistha Rámának.

T: Hogyan?

M: „A Brahman erői végtelenek. Ezek közül az nyilvánul meg, amelynek révén ragyog.”

T: Melyek ezek a különböző erők?

M: Érzés az érző lényekben, mozgás a levegőben, szilárdság a földben, folyékonyság a vízben, hő a tűzben, üresség az éterben, a hanyatlás tendenciája a mulandóban és még sok hasonló. Ezek a minőségek eleinte megnyilvánulatlanok maradtak, majd később megnyilvánultak. Úgy szunnyadtak a kettősség nélküli Brahmanban, mint a pávakakas farktollainak csodálatos ragyogása a tojás sárgájában vagy mint a terebélyes fügefa az aprócska magban.

T: Ha minden erő az egyetlen Brahmanban szunnyad, akkor miért nem jelennek meg egyszerre?

M: Figyeld csak meg, hogy a fák, növények, gyógynövények, futónövények magvai mind a földben rejlenek, de közülük csak néhány hajt ki a napsütésnek, éghajlatnak és évszaknak megfelelően. Ugyanígy e megnyilvánuló erők természetét és mértékét is bizonyos feltételek határozzák meg. Amikor a Brahman (a májá összes erejének alapja) egyesül a gondolkodás erejével, ez az erő elmeként megnyilvánul. Így az oly sokáig szunnyadó májá elmeként kilép a legfőbb Brahmanból, mely mindennek a közös forrása. Ez az elme alakítja ki azután az egész világegyetemet. Így mondta Vaszistha.

T: Mi az elme természete, mely a májá kivetítőerejét alkotja?

M: Természete, hogy elképzeléseket és lappangó hajlamokat halmoz fel. Ezek a hajlamok alkotják a tartalmát, és kétféle módosulatként (modusként) jelenik meg a tanútudatban: mint én és ez.

T: Melyek ezek a módosulatok?

M: Az én, ez, az stb. képzete.

T: Hogyan vetül rá az én-módosulat a tanútudatra?

M: Mint ahogy az ezüst [képzete] rávetül a gyöngyházra, és a gyöngyházat ezüstnek mutatja, úgy az eredendő tanúra vetülő én-módosulat énnek, vagyis egónak mutatja ezt a tanút, mintha az nem különbözne az egótól, hanem maga az ego lenne.

Ahogy a megszállott ember is tévedés áldozata, és úgy viselkedik, mint egy teljesen más személy, úgy az én-módosulat által megszállott tanú is elfelejti valódi természetét, és egóként jelenik meg.

T: Hogyan tévesztheti össze magát a változatlan tanú a változékony egóval?

M: Ahogy a delíriumban lévő ember úgy érzi, hogy lebeg, ahogy az ittas ember magánkívül van, ahogy egy őrült kiszámíthatatlanul dühöng, ahogy az álmodó álombeli utazásokon jár, vagy ahogy a megszállott ember furcsa módon viselkedik, úgy a tanú is – jóllehet makulátlan és változatlan – a képzeletbeli ego gonosz befolyása alatt látszólag énné változik.

T: Az elme én-módosulata mutatja azt, hogy a tanú egóvá változott, vagy önmaga jelenik meg a tanúban egóvá változva?

M: Ez a kérdés fel sem merülhet, hiszen az elme én-módosulata az Önvalón kívül nem létezik, ezért önmagától nem nyilvánulhat meg. Így az Önvalót kell úgy mutatnia, mintha az az egóvá változott volna.

T: Kérlek, magyarázd el bővebben!

Szólj hozzá!