Az elme működése (2) – David Hawkins

Kategória: Olvasószoba | 0
David R. Hawkins

Az ego másik alappillére az a meggyőződésünk, hogy az ego felfogóképességünk és fennmaradásunk oka, és úgy tekintünk rá, mint önmagunk és a világ ismeretének adatforrására. Önmagunk és a világ érintkezési felületének látjuk, amely egy tévéképernyőhöz hasonlóan eljuttatja hozzánk, és érthetővé teszi a világot, és mi attól félünk, hogy elvesznénk nélküle.

Egész életünkben az ego-én állt törekvéseink középpontjában, ezért mérhetetlenül sok érzelmet fektettünk bele. Az ego egyszerre a küzdelem forrása és tárgya, és sűrűn áthatják az érzelmek, valamint az emberi érzések, kudarcok, nyereségek és veszteségek, győzelmek és szerencsétlenségek. Megszállottjaivá válunk, és beleszeretünk ebbe az entitásba, szerepeibe és hányattatásaiba. Pusztán befektetésünk mértéke miatt is túl értékesnek tűnik ez az én ahhoz, hogy lemondjunk róla. A bensőséges ismeretség évei a remények, az elvárások és az álmok mind hozzákötnek. Összekapcsolódunk ezzel az énnel”, amelyről azt gondoljuk, hogy az élet tapasztalatának központi eleme.

Amellett, hogy egy életen át rengeteget fektetünk vélt énünkbe, a jövő láthatárán feltűnik a halál rémalakja. Hitetlenkedve fogadjuk a szörnyű hírt, hogy ez az „én” tulajdonképpen elmúlásra van ítélve. Az „én” végét jelentőhalál kilátása igazságtalannak, képtelenségnek, valótlannak és sorscsapásnak tűnik. Egyszerre dühítő és félelmetes. A létezés folytán az életben átélt öszszes érzelmet újraéljük ekkor, de ezúttal magával a halállal kapcsolatban.

A figyelem kiindulópontjául szolgáló ego-én feladása megkívánja minden effajta kötődés és hiúság elhagyását, s így végül szemtől szemben találjuk magunkat az ego felügyeletének eredeti szerepével, ami a fennmaradás és a túlélés biztosítása.

Az ego tehát ragaszkodik minden tulajdonságához, mert azok alapvető célja fennmaradásának biztosítása  „indokolja”, hogy megszállottan nyereségre, győzelemre, tanulásra, szövetségkötésre és a javak, adatok és ismeretek felhalmozására törekedjen. Az egónak számtalan terve van túlélési esélyeinek javítására. Ezek némelyike szembetűnő, nyilvánvaló, míg mások alig észrevehetők, rejtettek.

Az átlagember számára mindez természetesen ijesztő és sajnálatos. Azoknak viszont, akik a spirituális munkában magasabb szintre jutottak, egyértelmű, hogy mi ebben az örvendetes. Az egoénnek igazából egyáltalán nemkell meghalnia. Az élet nem ér véget. Nem szűnünk meg létezni, és korántsem vár rettenetes, fenyegető sors ránk, amely véget vet az életnek. Ez azegész történet kitaláció, mint maga az ego. Még csak nem is kell elpusztítani az egót, vagy munkálkodni rajta. Mindössze azt az egyszerű feladatot kell végrehajtani, hogy ne tekintsük valódi énünknek.

Az azonosulás feladása után valójában ugyanúgy járunk-kelünk és beszélünk, eszünk és nevetünk, csupán annyi változik, hogy a testhez hasonlóan nem „én” vagy „ez”, hanem „az” cselekszi mindezt.

Ezután már csak annyi a teendő, hogy lemondunk a birtoklás, az értelmi szerzőség képzetéről, és a téveszméről, miszerint mi gondoltuk ki és alkottuk meg ezt az ént, és felismerjük, hogy pusztán egy tévedés eredménye. Nyilvánvaló, hogy ez egy nagyon is természetes és elkerülhetetlen tévedés. Mindenki elköveti ezt a hibát, és csak kevesen fedezik fel, és hajlandók vagy képesek kijavítani.