A békében időzés

Az idézet forrása: Hogyan tegyük szövetségesünké az elménket? című könyv • Filosz Kiadó

A belső csendről Szakjong Mipham Rinpocse szavaival

Amikor békében időzünk, tudatunk alapja a jelen pillanat. Tudatunkat a légzésre irányítjuk, és azt gyakoroljuk, hogy azon megtartsuk. Észrevesszük, amikor gondolatok és érzelmek zavarnak meg minket, és úgy képezzük magunkat, hogy tudatunkat folyamatosan visszatérítjük a légzéshez. Ekképpen többé nem a zavarodott tudathoz leszünk hűek, mely saját szenvedésének okozója, hanem a szilárd, tiszta és erős tudathoz. Kijelenthetjük, hogy minden vágyunk felfedezni ezt a szilárd, tiszta és erős tudatot azáltal, hogy megtanulunk elpihenni a belső békénkben.

Elménk szövetségessé tétele tanulás kérdése: olyannak kell látnunk magunkat, amilyenek vagyunk. A megszokott módon egyszerűen képtelenek vagyunk kezelni tudatunk természetes örömét, és végül mindig erős érzelmeket idézünk elő. Ezek az érzelmek tartanak bennünket a szenvedés csapdájában. Amikor a békében időzünk, látni kezdjük a tudat működését.

A „békében honolás” úgy írja le a tudatot, amilyen az természetéből adódóan. A béke szó mindent elárul. Az emberi tudat természeténél fogva örömteli, nyugodt és nagyon tiszta. A samatha meditációban nem létrehozunk egy békés állapotot, hanem engedjük a tudatunknak, hogy olyan legyen, amilyen. Ez nem jelenti azt, hogy békésen nem veszünk tudomást bizonyos dolgokról, hanem azt, hogy a tudat képes önmagában lenni anélkül, hogy állandóan elkalandozna.

Buddhista szemszögből nézve az ember nem eredendően agresszív; velünk született tulajdonságunk a békesség. Időnként ezt nehéz elhinni. Amikor mérgesek vagy zaklatottak vagyunk, képzetlen tudatunk harciassá válik, és a megszokott módon másokat bün­tet. Azt képzeljük, hogy az érzelmünk tárgyára adott agresszív reakció megszünteti a fájdalmunkat. A történelem során újra meg újra ehhez a megoldáshoz nyúltunk. Ha a másikra támadunk, amikor fájdalmat élünk át, az nyilvánvaló módja a szenvedésünk állandósításának. Egy képzett, szilárd tudattal, egy olyan elmével, amelynek indíttatása túlmutat a saját kényelmén, találunk rá valamilyen másik mó­-dot, hogy megbirkózzunk a mindennapi élet nehézségeivel. Amikor szorult helyzetben vagyunk, nem billenünk ki. Ahelyett, hogy állandósítanánk a szenvedést azzal, hogy kiéljük az agressziót, megtanuljuk arra használni a kíméletlen pillanatokat, hogy bátorságunkat feltüzelve továbbhaladjunk az utunkon. Végül képesek lehetünk rá, hogy a haragos elmét szeretet- és együttérzés-energiává alakítsuk át.

Elsőként azonban megtanuljuk, hogyan időzzünk békésen. Ha emlékszünk a samatha szó jelentésére, mindig használhatjuk vonatkozási pontként. Azt mondhatjuk: „Mi ez a meditáció, amelyet végzek? A nyugalomban, békében időzés.” Ugyanakkor látni fogjuk, hogy tudatunk mindig időzik valahol – s nem szükségszerűen a békés, természetes állapotában, hanem az izgatottságban, a dühben vagy a féltékenységben. Azzal, hogy mindezt átlátjuk, elkezdjük feloldani zavarodottságunkat.

Hozzászoktunk, hogy úgy éljük az életünket, hogy rohanunk a vad elménk után. Egy olyan tudat után rohanunk, mely folyamatosan gondolatokat és érzelmeket szül. Nem mintha valami alapvető gond lenne a gondolatokkal és az érzelmekkel – sőt a lényege annak, hogy a szövetségesünkké tesszük az elménket, az, hogy elkezdhetjük ezeket hasznunkra fordítani. A békében időzés során látni fogjuk, hogyan működnek az érzelmeink. Elkezdjük belátni, hogy dolgoznunk kell ezekkel az erős érzelmekkel, különben még erősebbek lesznek. Ha már egyszer felerősödtek, reagálunk rájuk. Amikor pedig reagálunk rájuk, ők teremtik meg a környezetünket.

A meditáció megmutatja, hogyan vezetnek a csapongó gondolatok az érzelmekhez – izgatottsághoz, nyugtalansághoz, szenvedélyhez, agresszióhoz, féltékenységhez, büszkeséghez, mohósághoz –, amelyek viszont szenvedéshez vezetnek. Vegyük például azt, hogy a buszon melletted ülő embernek igazán különleges CD-lejátszója van. Először kíváncsivá tesznek a belőle kiszűrődő hangok, majd – még mielőtt tudatosodna benned – te is épp olyat szeretnél, bár a saját lejátszód még tökéletesen megfelelt két perccel azelőtt. Békésen üldögéltél, most pedig majd szétfeszít a vágy. S mindezek tetejébe még féltékeny is vagy erre a vadidegenre, mert van valamije, ami neked nincs. Eddig élvezted a buszozást, de most, néhány gondolattal később, el vagy keseredve.

Az érzelmekre való reagálás a későbbiekben további reakciókat szül. Közös nyaralást tervezünk a barátunkkal, de nem értünk egyet az indulás napjában. Barátunk dühös, s ez minket is feldühít, ami őt még dühösebbé teszi, és mielőtt észbe kapnánk, elúszott az utunk. Az okoskodástól lehet, hogy jól érezzük magunkat, mint ahogy az az étel is ízlik, amelyikre allergiásak vagyunk, de miután megettük, szenvedünk tőle.

A meditáció nagyon személyes utazás. Egyszerűen azzal, hogy tudatában vagyunk a jelen pillanatnak, és ezáltal a kiindulópontunkká tesszük, ellazítjuk énérzetünket, és elkezdünk ráhangolódni a valóságra, ahogy az van. Elkezdjük felismerni azt, amit nem tudunk, és ez kíváncsivá tesz bennünket: „Mi az, ami valóban igaz? Mi igaz a tapasztalásomban?” Ha a természetben élünk, a természeti jelenségeket figyeljük meg magunk körül: a madarak és az állatok tevékenységeit, az időjárás változásait és a növényzet át­­ala­­kulását. Némi idő után meghitt vi­szonyba kerülünk környezetünkkel. Talán képesek leszünk megjövendölni, mikor jön a tél, és hogy hosszú vagy rövid lesz-e. Hasonlóképpen, ha békében időzünk, el­­kezdhetjük megfigyelni és megérteni a gondolkodá­sunkat. Végignézhetjük, tudatunk ho­gyan szövi egyik elképzelésből a másikat, egyik érzelemből a másikat. Láthatjuk, hogyan hoz létre egy kényelmi zónát. Nyomon követhetjük, hogyan akar cselekedni, s elkezdhetjük megérteni a működését anélkül, hogy megítélnénk. Egyszerűen megfigyeljük belső környezetünket, és meghitt viszonyba kerülünk vele.

Szólj hozzá!