Dógen zendzsi

Kategória: Életrajzok | 0

(1200 – 1253)

zen mester, filozófus, a japán szótó zen meghonosítója, a híres Sobogenzó szerzője

Dógen Zendzsi

Dógen zendzsi az a japán zen-mester, aki a szótó-zen tanítását Kínából hazájába vitte. Kétségtelen, hogy élete és alapítói munkája révén ő tekinthető Japán legjelentősebb zen-mesterének. Sokan látják benne a legfontosabb vallási személyiséget is, és számtalan buddhista iskolában szentként, bódhiszattvaként tisztelik. Jelentőségét azonban gyakran félreértik, amikor filozófusként hivatkoznak rá, és így méltatják: “a legalaposabb és legeredetibb gondolkodó, aki valaha is született Japánban”. Ebben az a félreértés, hogy írásai, még ha a legalapvetőbb egzisztenciális kérdéseket feszegetik is, valójában nem képviselnek életfilozófiát. Az, amit Dógen írt, nem filozófiai tépelődések eredménye, nem is gondolkodási folyamat végterméke, hanem a zen élő igazságáról szerzett közvetlen belső tapasztalat kifejezése.

Dógen életének szakaszai

  • Gyermekévek; a földi dolgok mulandóságáról szerzett első tapasztalat.
  • Belépés a buddhista szerzetesrendbe tizenhárom évesen; a Hiei-hegyi tanulmányokkal és vallási élettel eltöltött idő.
  • A Kínába utazás évei; az Út gyakorlása és megvalósítása Tendó Njodzsó mester vezetésével, “test és tudat félredobása”.
  • Visszatérés Japánba; a Kósó-dzsi, az első teljesen önálló japán zen-templomkolostor megalapítása Kiotó mellett.
  • Az Eihei-dzsi templomkolostor létrehozása Fukui tartományban.

Gyermekkor

Dógen mester, aki Murakami császár kilencedik generációs leszármazottja volt, 1200-ban látta meg a napvilágot. Születésekor szemügyre vette őt egy jósképességgel megáldott ember, és megállapította:

– Ez a gyermek a szentség jeleit hordozza. Kettős pupillája van, bizonyosan nagy ember lesz. Egy régi könyvben az áll, hogy ha szent születik az emberek közé, annak az édesanyja veszélyben van. Ez a gyermek bizonyosan elveszíti az anyját, amikor eléri hetedik életévét.

De Dógen édesanyja nem ijedt meg e szavak hallatán. A lehető legnagyobb szeretettel és tisztelettel vette körül gyermekét.

A kisfiú még kétéves sem volt, amikor apja politikai merénylet áldozata lett, nyolcévesen pedig anyját is elragadta a halál. Bár ez az esemény egy évet késett a jövendöléshez képest, sokak szerint mégis egybevágott a jós szavaival.

A kisgyermek kimagasló intelligenciája korán megmutatkozott. Negyedik évének telén Dógen már kínai verseket olvasgatott nagyanyja ölében. Hétéves korában saját versgyűjteménnyel lepte meg édesapját, amelyet maga írt kínai nyelven. A környezetében lévő emberek néhány híres konfuciánus tudóssal egyetemben csodagyereknek tekintették.

A nyolcéves fiút mélyen lesújtotta édesanyja elvesztése. Amikor a temetésen látta, mint tűnik a semmibe a füstölő felszálló csíkja, ráébredt az élet állandótlanságára, és elszánta magát a megvilágosodás keresésére. Kilencedik évének tavaszán már Vaszubandhu Abhidharmakósa-sásztráját olvasta. Ebben a szövegben idős buddhista papok azt állították valakiről, hogy olyan ragyogó volt, mint Mandzsusrí, a bölcsesség megtestesítője, és rendelkezett az egyetemes buddhizmus tanításához szükséges különleges képességekkel. Dógent már gyermekkorában fellelkesítették ezek a szavak.

Ekkortájt történt, hogy Fudzsivara Moroie, a japán császári régens és főtanácsadó – minden uralkodó és miniszter méltó példaképe – magához vette, és örökbe fogadta Dógent. Beavatta a fiút a titkaiba, és megtanította neki a politika lényegét. Amikor Dógen tizenhárom éves lett, a régens nyilvános szereplést biztosított számára azzal a szándékkal, hogy elindítja udvari pályafutását. Dógen azonban megszökött a birtokról, és elment a Hiei-hegyre, a tendai buddhista iskola fő rezidenciájára. Ott felkereste másik nagybátyját, egy magas rangú arisztokratát, aki közismerten a buddhizmus elkötelezettje volt. Dógen arra kérte, hogy segítse őt szerzetessé válni. A nagybátyja teljesen meglepődött:

– A nevelőapád biztosan dühös lesz. Nem gond ez számodra?

– Édesanyám a halálos ágyán azt mondta nekem, hogy hagyjam hátra az otthon biztonságát, és kövessem az Utat. Magam is úgy gondolom, hogy ezt kell tennem. Nem szeretnék belebonyolódni a világ hiábavalóságaiba. Egyszerűen csak magam mögött szeretném hagyni az otthont, és szerzetes akarok lenni. Így kívánom leróni anyám és nagyanyám iránti hálámat.

Nagybátyja megkönnyezte a fiú szavait, és úgy döntött, hogy közbenjár érdekében.

Fiatalkori elhatározás

Végül tizenhárom évesen Dógent szerzetessé avatták a Hiei-hegyen, a tendai buddhista tudomány központjában. A következő néhány évben a mahájánát, azaz a nagy járművet és a hínajánát, azaz a kis járművet, valamint a buddhizmus különféle ezoterikus változatait tanulmányozta mestere, Kóen apát irányításával. Tizennégy éves korában azonban mély kétség ébredt benne a buddhista tanítás egy pontjával kapcsolatban: ha, ahogy a szútrák mondják, minden élőlény rendelkezik buddha-természettel, miért van az, hogy az embernek fáradhatatlanul törekednie kell a buddha-természet megvalósítására, hogy elérje a megvilágosodást? Dógen remélte, hogy Kóen képes lesz megszabadítani őt kétségeitől, de amikor problémáját feltárta előtte, az apát képtelen volt választ adni rá. Dógen úgy döntött, elhagyja a Hiei-hegyet, hogy keressen valakit, aki meg tudja nyugtatni a tudatát. Többek között meglátogatta Kónin mestert, a mai Siga tartományban lévő Miidera-kolostor vezető szerzetesét, aki ha választ nem is, de útbaigazítást adott számára:

– Ezt a kétségedet én nem tudom eloszlatni. Hallottam azonban egy Bódhidharma nevű nagymesterről, aki annak idején Indiából érkezett Kínába, hogy átadja a Buddha pecsétjét. Bódhidharma tanítása azóta sokfelé elterjedt, és zen-iskolaként idehaza is ismeretes. Ha szeretnéd tisztázni magadban ezt az ügyet, keresd fel Eiszai mestert, a Kennin-kolostor apátját, és kérdezd meg őt.

Az apát tanácsát követve Dógen elutazott a Kennin-dzsibe, a rinzai-zen korabeli központjába. Amikor Eiszainak feltette kérdését, a mester így válaszolt:

– A három idő minden buddhájából egy sincs tudatában annak, hogy rendelkezik a buddha-természettel, a macskák és ökrök azonban igencsak tudatában vannak annak.

E szavak mélyen megrendítették Dógen világszemléletét, és egy időre eloszlatták kétségeit is. Bizalmat táplálva Eisai iránt úgy döntött, hogy az ő vezetésével tanulmányozni fogja a rinzai-iskola tanításait. Szerencsétlen módon azonban Eisai a rákövetkező évben meghalt.

Eiszai a Dharmát hét tanítványának adta át. Ezek egyike volt Mjózen, aki mellett Dógen további kilenc évig folytatta zen-tanulmányait. Eiszai idejében a hozzá érkező tanítványok csak három év után kaptak rá engedélyt, hogy zen-szerzetesek legyenek, Dógennek azonban megengedték, hogy még érkezésének évében magára öltse a zen-szerzetesek öltözetét. Késő ősszel megkapta a legbecsesebb köntöst, és úgy tekintették őt, mint a Tan edényét.

Zarándokút Kínába

Dógen a Mjózen mellett folytatott, hosszú évekig tartó képzés ellenére is hiányát érezte a szellemi beteljesedésnek. Így azután huszonhárom éves korában elszánta magát, hogy merész utazást tegyen Kína földjére Mjózennel, elmélyítendő jártasságát a buddhizmusban. 1223 márciusában hagyták el Japánt, s április első felében érkeztek meg Kínába, a Mingcsou kikötőbe. A számos tanító közül, akit Kínában felkeresett, Rutan volt az első. A mester rögtön jövetele felől érdeklődött:

– Mikor érkeztél ide?
– Négy hónappal ezelőtt.
– Úgy jöttél, mint valamely iskola követője?
– Mit jelent az, hogy “úgy jönni”, de iskola követése nélkül?
– Ez még mindig úgy jövés, iskolát követve.
– De hát ha ez “úgy jövés, iskolát követve”, akkor mi a helyes?

Rutan ekkor egy csapást mért Dógenre, majd hozzátette:
– Micsoda szószátyár szerzetes!
– Nem az a kérdés, hogy szószátyár-e a szerzetes, vagy sem, hanem hogy mi a helyes.
– Nos, jó, maradj hát egy teára.
Dógen Sicho mesterrel is találkozott, akinek azt a kérdést tette fel:
– Mi a Buddha?
– Az ott, az oltáron. – felelte Sicho.
– Ha az oltáron az ott egy Buddha, hogyan képes átjárni az egész mindenséget?
– Átjárva a mindenséget! – kapta a rövid választ.
– Akkor ez a szavak virágoskertje! – szögezte le csalódottan Dógen.

Miután efféle párbeszédet folytatott jó néhány tanítóval, kezdte igencsak nagyra tartani magát, azt gondolván, hogy se Japánban, se Kínában nem találni a megértéséhez méltó partnert. Már éppen azon volt, hogy elindul vissza Japánba, amikor valaki felhívta a figyelmét Tendó Njodzsó mesterre, mondván, hogy ő az egyetlen ember Kínában, akinek megadatott az Út szeme. Az illető azt ajánlotta neki, keresse fel őt. Bár Dógen megfogadta a tanácsot, mégis jó egy évnek kellett eltelnie, amíg módja nyílt rá, hogy találkozzon vele.

“Test és tudat elejtése”

Ez idő tájt történt, hogy Njodzsó zen-mestert éppen megválasztották egy bizonyos kolostor apátjává, elhunyt elődje helyére. Dógen, mivel már párbeszédük elején kudarcot vallott, nem tudván követni Njodzsót megértése mélységeibe, kérte, hogy a tanítványa lehessen. Dógennek az volt a szándéka, hogy teljessé tegye tanulmányait, ezért a következő levelet írta Njodzsónak: “Szívemet már kora gyermekkoromban a megvilágosodásnak szenteltem, és bár a legkülönbözőbb tanítóknál kerestem az Utat odahaza, megtudva egyet s mást az ok-okozat alapjairól, mégsem tudtam megérteni a buddhizmus végső célját, egyre csak a nevek és formák külsődleges megértésével vesztegetve az időt. Később beléptem Eiszai zen-mester gyakorlóinak körébe – ott hallottam először a rinzai-zen útjáról –, majd pedig Mjózen mesterrel útra keltünk Kínába. Mostani találkozásunkkal megnyílt számunkra a lehetőség, hogy csatlakozzunk a gyülekezetedhez. Ez a szerencsét múltbéli áldás vezérelte. Most azért könyörgök hozzád, hogy nagy együttérzésedben engedd meg egy idegenből érkezettnek, egy távolról jött, jelentéktelen embernek, hogy ha a tanításról akar kérdezni, szabad bejárása legyen a szobádba, legyen az bármikor és bármilyen módon. Kérlek, légy oly könyörületes és jóindulatú, hogy megengeded ezt nekem.”

Njodzsó elfogadta Dógen kérését, hogy nappal is, éjjel is tetszés szerint bemehessen hozzá, mivel úgy tekintette őt, mint az apa, aki megbocsátja fiának modorbéli hiányosságait.

Ettől fogva Dógen a legkülönbözőbb időpontokban kereste fel tanítóját, személyesen részesülve abból, ami messze túl van a szavakon.

Egy éjszakai ülő meditáció idején történt, hogy Njodzsó a hajnalt megelőző órában belépett a meditációs csarnokba, és néhány elszenderedett szerzetest e szavakkal figyelmeztetett:

– A zen-gyakorlás test és tudat félredobása. Nincs szükség hozzá füstölőégetésre, leborulásra, Buddha nevének ismételgetésére, megbánó szertartásokra vagy szútra-olvasásra. Megvalósíthatod azt a puszta üléssel.

E szavakat hallva Dógen hirtelen átélte a felébredést. Szeme teljességgel felnyílt. Njodzsó szobájába lépve, hogy hitelesíttesse megvilágosodásának valódiságát, füstölőt gyújtott, és leborult mestere előtt.

– Mit akar ez jelenteni? – kérdezte Njodzsó.
– Megtapasztaltam test és tudat félredobását – válaszolta Dógen.
Megértve, hogy Dógen megvilágosodása valódi, Njodzsó így szólt:

– Te valóban félredobtad a testet és tudatot!
Dógen azonban tiltakozott:

– Csak most értettem meg a megvilágosodást. Ne add a beleegyezésed olyan könnyen.
– Nem adom könnyen a beleegyezésemet.

Dégen, még mindig elégedetlenül, kitartott:
– Mi az alapja annak a kijelentésednek, hogy nem adod könnyen a belelegyezésedet?

– Test és tudat félre van dobva! – válaszolta Njodzsó.

Ezt hallva Dógen mély tisztelettel és hálától eltelve leborult mestere előtt, megmutatva, hogy valóban meghaladta a kettőségek tudatát.

Dógen a felébredését követően még mintegy két évig folytatta gyakorlását Njodzsó irányításával. Ez a körülmény a legkevésbé sem különös a szótó-zen hagyományában, ahol a felébredést és a gyakorlást egy és ugyanazon princípiumnak tekintik. Ott-tartózkodása alatt Dógen időnként felkeresett más mestereket is, hogy elmélyítse és tökéletesítse megértését. Időközben tanítója és útitársa, Mjózen megbetegedett, s negyvenkét éves korában elhunyt. Dógen elérkezettnek látta az időt, hogy visszatérjen szülőföldjére. Ekkor már csaknem öt éve tartózkodott Kínában. Hallva szándékáról, Njodzsó azt mondta neki:

– A buddhák felébredésének továbbadásához meg kell haladni minden elképzelést, ami a múltra, a jövőre és a jelenre vonatkozik; tisztán kell látni, hogy a felébredés mindig jelenvaló, ott és abban a pillanatban, soha véget nem érő.

Ezt követően a megfelelő formában Dógenre ruházta az átadás pecsétjét, majd így szólt hozzá:

– Teljes őszinteséggel adom ezt neked, külföldi szerzetesnek. Ha hazatértél, légy azon, hogy országod minden emberének szellemét megvilágosítsd. Ne élj nagy városok közelében, ne élvezd gazdag és befolyásos emberek pártfogását. Távol tartva magad miniszterektől, uralkodóktól és tábornokoktól, maradj inkább mélyen a hegyek között, messze a világi üzelmektől, és add át a zen-buddhizmus lényegét a tanítványoknak, akár csak egyetlen igaz bódhi-keresőnek.

A tanítói küldetés beteljesítése

Dógen feltehetően 1227 augusztusában indult el Kínából, ahogy egy helyütt írja, “üres kézzel” térve haza. Nem vitt magával szútrákat, kommentárokat vagy kultikus tárgyakat. Amit magával vitt, az a Buddha-Dharma volt, ahogy azt Njodzsótól megkapta. Miután visszatért a Kennin-dzsibe, és Mjózen hamvait eltemette, munkához látott, hogy megírja első értekezését, a Fukanzazengit. Ebben körvonalazta a zazen elméleti és gyakorlati oldalát: “A Buddha-Dharma határtalan, mindent felölelő, és nincs benne jövés-menés. Ha viszont megjelenik a dolgok közötti különbségtétel, akkor szempillantás alatt elszakadunk az Úttól, és zavarodottságba esünk. A zazen a megvilágosodás és a gyakorlás összhangja. Ülj egyenesen, elhagyva minden gondolatot – jót, rosszat, megvilágosodást, káprázatot –, és nyilvánítsd meg az Utat. Ha test és tudat összhangban van, akkor a gyakorlás és felébredés nem két különböző dolog. A zazen a béke és öröm Dharma-kapuja” – írja. Mindenkit arra bátorít, hogy kövesse az Utat, amelyet a buddhák és pátriárkák bejártak.

Sajnos azonban a Kennin-dzsiben nem minden szerzetes volt fogékony Dógen elképzeléseire. Távolléte alatt a morál és a fegyelem nagyon megromlott, s egykori mestere, Eiszai szelleme teljesen odalett. A szerzetesek ellustultak, és felütötte fejét a mohóság, a veszekedés. Ráadásul Dógenhez eljutott a hír, hogy Njodzsó 1228. július 17-én meghalt. Érezte, hogy eljött az ígéret teljesítésének ideje – a zazen gyakorlatának bevezetése –, de azt is látta, hogy erre a Kennin-dzsi kolostora nem alkalmas. 1230-ban úgy határozott, hogy átköltözik egy kis vidéki templomba, a Fukakuszánál lévő Antó-dzsibe, ahol belekezdett híres műve, a Sóbógenzó írásába. Érkezése után hamarosan már annyi szerzetes gyűlt köré, hogy az épület kicsinek bizonyult. Miután egy romos kolostor épületeit helyreállították, Dógen 1233-ban odaköltözött, és elnevezte a helyet Kannondórinak. Itt történt 1234 telén, hogy tanítványává szegődött Koun Edzsó (1198–1280), Dógen későbbi fő tanítványa és Dharma-örököse. Edzsó vállalt feladata volt a mesterétől származó írott anyagok gondozása, de emellett lejegyzett számos élőszóban elhangzott beszélgetést is, amely a kedvelt és közérthető Sóbógenzó-zuimonkiban maradt fenn. A tanítványok száma egyre növekedett, és Dógen végül elhatározta, hogy épít egy igazi dódzsót, meditációs csarnokot, egy olyan helyet, amely kizárólag az Út gyakorlását szolgálja. Egy év alatt elegendő adomány gyűlt össze az építkezés megkezdéséhez, majd pedig a munkálatok végeztével, 1236-ban megtartották Kósóhórin-dzsi, az első független japán zen-kolostor avatószertartását.

Az ezt követő időszak nagyon termékeny volt Dógen életében. Sok lelkes tanítványa és számtalan világi hívője lett, továbbá ott volt egy jól működő kolostor, ahol az emberek a hagyományos zen-gyakorlás szabályaihoz tartották magukat. Tanítványait arra buzdította, hogy mindent vessenek alá az Út megvalósításának. Szigorú volt, és sokat követelt, ahogy azt mestere, Njodzsó is tette. A szomszédos Hiei-hegy szerzetesei nem nézték jó szemmel Dógen radikális, egyszerű és világos tanításának szemmel látható kibontakozását. Egy alkalommal odáig mentek, hogy megpróbálták porig égetni az egész kolostort.

Dógent nyugtalanították ezek a fejlemények, és a legközelebbi tanítványokkal elhagyta Kósóhórin-dzsit, hogy először egy kis templomban, a Josiminében telepedjen meg. Ez a hely a japán tengerparton található, Ecsizen (a mai Fukui) tartományban. Ott a tartomány daimjója, azaz földesura, a buddhista érzületű Hatano Josisige támogatásával és oltalma alatt Dógen a Sóbógenzó újabb huszonnégy fejezetét írta meg.

Dógen végül a Daibucu-dzsiben találta meg a gyakorlás számára legmegfelelőbb helyet. A kis templomépületet Josisige építtette Dógen közössége számára. Két évvel később a templom neve Eihei-dzsire (Az örök béke temploma) változott, ezzel utalva a kínai történelem Eihei-korszakára, a buddhizmus felvirágzásnak idejére.

Sok nehézség és viszontagság után végül megadatott Dógennek, hogy egy olyan kolostort alapítson, ahonnan az igaz Dharma minden lény javára terjedhet. A Dharma Dógen tanítása szerint messze túl van az iskolák és szekták korlátjain; ő maga még azt is elutasította, hogy az általa tanított utat zennek vagy szótó-zennek nevezzék.

1247-ben Dógen kissé vonakodva bár, de elfogadta Hodzsó Tokijori tábornok meghívását, és mintegy hat hónapot töltött Kamakurában. Tokijori próbálta tovább is ott marasztalni, és egy új templomot építtetni számára, de Dógen ezt elutasította, és visszatért az Eihei-dzsi magányába. Egészsége időközben megrendült, de ő erre nem volt tekintettel – ugyanolyan pontosan tartotta magát szigorú napirendjéhez, mint korábban. Továbbra is nagy gondot fordított a tanítványok képzésére, és az írást is folytatta. Amikor azonban egészségi állapota tovább romlott, arra kényszerült, hogy Kiotóban keressen orvosi segítséget. Elindulása előtt néhány héttel Edzsót hivatalosan is kinevezte Dharma-örökösévé, majd útnak indult. Több orvosi vizsgálaton is átesett, de segítségre már nem volt mód. 1253. augusztus 28-án – megírva búcsúversét – a nirvánába távozott:

Ötvennégy évig
Követtem az ég útját;
Minden akadály szétzúzva,
Most tovább ugrom.
Elképesztő! Minden ragaszkodást eldobva,
Élve lépek a holtak országába.

Életrajzi források

Dógen életéről számos forrás ad számot, amelyekből, ha egyes nevek és epizódok változataitól eltekintünk, egységes és szellemileg is jól követhető élettörténet kerekedik ki. A jelen változat több forrás összevetésével készült, különös mértékben támaszkodva a Denkó-roku, vagyis A lámpás átadása című műre, amelyet néhány évtizeddel Dógen halála után egy híres zen-mester, Keizan állított össze, hogy megörökítse a zen-pátriárkák sorának felébredéstörténetét Sákjamuni Buddhától Eihei Dógenig.

Szólj hozzá!