A múlt meggyógyítása és az élettől való félelem

Kategória: Egyetemes tudás, Könyvrészletek | 0

Az idézet forrása: Elengedés című könyv • Filosz Kiadó

Dr. Hawkins példákon keresztül mutatja meg a múltbéli sérelmek feldolgozásának módját:

Ha végignézünk az életünkön, láthatjuk korábbi megoldatlan válságaink üledékét, amely még mindig megoldatlanul hever bennünk. A hozzá kapcsolódó érzések és gondolatok minduntalan felbukkannak, és eltorzítják észlelésünket, az élet bizonyos területein pedig egyenesen megbénítanak. Ezen a ponton bölcs dolog feltenni a kérdést, vajon érdemes-e továbbra is fizetni az árát. Most, hogy megismerünk néhány olyan eszközt, melyek megszabadítanak ettől az üledéktől, immáron feltárhatjuk azt. A visszamaradt érzelmeket megvizsgálhatjuk és elengedhetjük, hogy helyükbe léphessen a gyógyulás. Ez egy érzelmeket gyógyító újabb technikához vezet el minket, ami akkor lesz segítségünkre, ha a kiváltó eseményen már túljutottunk. Nevezetesen az, hogy az eseményt más összefüggésbe helyezzük, eltérő perspektívából nézünk rá, új keletű paradigmába illesztjük, amivel újszerű jelentéssel és értelemmel ruházzuk fel. Úgy tartják, a legtöbb ember a múlt felett bánkódva és a jövőtől rettegve éli az életét, aminek következtében képtelen örömet megtapasztalni a jelenben. Sokan jutottunk arra a következtetésre, hogy bizony ez az ember sorsa, ez jutott osztályrészéül, és a legtöbb, amit tehetünk, ha emelt fővel viseljük. A filozófusok nemegyszer ebből a negatív és pesszimista megközelítésből építkezve alakították ki a nihilizmus komplett rendszereit. E filozófusok, akik közül sokan igencsak ünnepelt polgárok voltak, nyilvánvalóan kezeletlen és fájdalmas érzelmek áldozatai, ami végeláthatatlan intellektualizálást és a részletekbe való belemerülést idézett elő. Némelyek egész életükben kifinomult intellektuális rendszereket eszkábáltak, csak hogy igazolják azt, ami a napnál is világosabb: az elfojtott érzelmeket.

Az egyik leghatásosabb eszköz a múlt gyógyítására az, ha újszerű összefüggésbe helyezzük, vagyis friss jelentéssel ruházzuk fel. Megújult hozzáállással állunk a múlt nehézségeihez, illetve traumáihoz, és észrevesszük azok rejtett ajándékait. A módszer pszichiátriai jelentőségét Viktor Frankl ismerte fel. „Logoterápiának” nevezett módszerét. Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben című könyvében fejti ki bővebben. Klinikai és egyben személyes tapasztalata igazolta, hogy a traumatikus vagy érzelmi töltésű események hatásai jelentős mértékben megváltoznak, akár teljesen el is múlnak, ha új jelentéssel ruházzuk fel őket. Frankl elmesélte a náci koncentrációs táborban átélt élményeit, ahol is ráébredt arra, hogy fizikai és pszichés szenvedése voltaképp egy belső diadal megvalósításának lehetőségét rejti magában. „Mindent elvehetnek az embertől, egyet kivéve: emberi mivoltának végső szabadságát, a szabadságot, hogy bármely körülmény közt megválassza hozzáállását, a szabadságot, hogy a maga útját járja.” (Frankl, [1959] 2006) Frankl a borzalmas körülményeket olyan új összefüggésbe helyezte, ami mély jelentéssel bír az emberi lélek számára.

Minden élettapasztalat, legyen bármily „tragikus” is, tanulságot tartogat számunkra. Amikor felfedezzük és tudomásul vesszük a bennük rejlő ajándékot, bekövetkezik a gyógyulás. Az állását elveszítő férfi például egy kis idő után visszatekintve meglátta, hogy munkájába voltaképp már réges-rég belefásult, és mókuskerék lett az élete. Ráébredt, hogy még a gyomorfekélyét is ennek köszönhette. Mielőtt elveszítette az állását, annak csak az előnyeit látta. De most, kívülről visszanézve, az általa fizetett fizikai, mentális és érzelmi árat is kezdte észrevenni. Állását elveszítve nyitottá vált új készségek és adottságok felfedezésére, sőt új és ígéretes karrier építésébe fogott.

Élethelyzeteink tehát a növekedés, a tapasztalás és a fejlődés lehetőségei. Utólag visszatekintve bizonyos esetekben úgy tűnik, hogy az esemény mögött tényleg ott rejtőzött ez a tudat alatti szándék. Mintha a tudatalattink mindvégig tudta volna, hogy bizony valami fontosat kell megtanulnunk, és akármilyen fájdalmas is, ez az egyetlen módja, hogy megtapasztaljuk. Ez szerves részét képezi Carl Gustav Jung pszichológiájának, aki egy egész életnyi kutatás után arra a következtetésre jutott, hogy tudatalattinkban ott rejlik egy természet adta törekvés a teljesség, a hiánytalanság és az Önvalóra való ráébredés felé, a tudatalatti pedig megtalálja e törekvés beteljesülésének módját és eszközét, még akkor is, ha ez a tudatos elme számára traumát okoz.

Jung azt is megfogalmazta, hogy a tudattalanban ott lapul önmagunk azon aspektusa, amelyet árnyéknak nevezett el. Az árnyék magában foglal minden olyan elfojtott gondolatot, érzést és önmagunkról alkotott elképzelést, amellyel nem akarunk szembenézni. A krízis egyik előnye éppen az, hogy közelebbről megismertet minket árnyékunkkal. Emberibbé és teljesebbé tesz bennünket, ha rádöbbenünk mindarra, amiben az emberiség egészével osztozunk. Minden dolog, amiben bűnösnek találtuk „őket,” ugyanúgy megvan bennünk is. De ha egyszer tudatosítjuk, elismerjük és feladjuk azokat, többé nem irányítanak
minket tudattalanul. Amint tudomásul vesszük az árnyékot, az elveszti erejét. Csupán arra van szükség, hogy felismerjük, vannak bizonyos tiltott impulzusaink, gondolataink és érzéseink. Ezután már képesek vagyunk így kezelni őket: „És akkor mi van?”

Egy életkrízisen való túljutás emberibbé, együtt érzőbbé, elfogadóbbá és megértőbbé tesz bennünket önmagunk és mások iránt egyaránt. Többé nem kell dagonyáznunk abban, hogy önmagunkat vagy másokat tévedésen kapjunk. Egy érzelmi krízis kezelése bölcsebbé tesz minket, és egy életen át a hasznunkra válik. Az élettől való félelem valójában az érzelmektől való félelem. Nem a tényektől félünk, hanem az azokkal kapcsolatos érzéseinktől. Amint  felülkerekedünk az érzelmeinken, az élettől való félelem is csökken. Magabiztosabbnak érezzük magunkat, és hajlandók leszünk komolyabb kockázatokat is vállalni, hiszen immáron érezzük, bármilyen érzelmi következménnyel képesek vagyunk megbirkózni. Mivel minden gátlás alapja a félelem, az azon való felülkerekedés olyan élmények egész tárházát képes megnyitni előttünk, amelyek addig messzire elkerült.

Aki sikeresen feloldja a munkája elvesztésével járó krízist, soha többé nem fogja ugyanezt a félelmet átélni. Így a következő munkahelyen már kreatívabbak lehetünk, a siker érdekében pedig hajlandóvá válhatunk a szükséges kockázatok felvállalására. Elkezdjük felismerni, hogy a munkánk elvesztésétől való folytonos félelem milyen súlyosan korlátozta teljesítményünket: félénkké és gyanakvóvá lettünk, és a feletteseink előtti állandó meghunyászkodásnak és megalkuvásnak köszönhetően hevert romokban az önbecsülésünk.

Az életkrízisek további előnye az elmélyülő önismeret. Mivel a helyzet letaglóz minket, kénytelenek vagyunk felfüggeszteni a figyelemelterelésül szolgáló játszmáinkat, és alaposan szemügyre venni helyzetünket, felülvizsgálni hiedelmeinket, értékrendszerünket, célkitűzéseinket, valamint életünk folyásának irányát. Kiváló alkalom ez arra, hogy átértékeljük és elengedjük a bűntudatot, vagy hogy megváltoztassuk hozzáállásunkat. Az életkrízisek viharában szembesülünk a poláris ellentétekkel. Vajon gyűlölködjünk vagy inkább bocsássunk meg végre? Vajon tanulni fogunk ebből, és fejlődünk, vagy tovább neheztelünk, amíg teljesen meg nem keseredünk? Vajon azt választjuk-e, hogy szemet hunyunk saját és mások hiányosságai felett, vagy inkább megsértődünk, és mentálisan tovább támadjuk őket? Félelemmel telve elmenekülünk a hasonló helyzetek elől, vagy egyszer és mindenkorra felülkerekedünk a krízisen, hogy végleg meghaladjuk azt? A reményt vagy a csüggedést választjuk? Képesek vagyunk-e felhasználni ezt az élményt arra, hogy megtanuljunk adni, vagy visszabújunk a félelem és a keserűség csigaházába? Minden emocionális tapasztalat esélyt kínál a felemelkedésre vagy a hanyatlásra. Melyiket választjuk? Ez itt a kérdés.

Adott számunkra a lehetőség, hogy ragaszkodjunk érzelmi feldúltságunkhoz, vagy elengedjük azt. Érdemes megvizsgálni e ragaszkodás árát. Vajon tényleg megéri? Vagy inkább hajlandók vagyunk elfogadni érzéseinket? Megvizsgálhatjuk az elengedésükből származó hasznot. Döntésünk meghatározza jövőnket. Milyen jövőre vágyunk? Úgy döntünk, hogy meggyógyulunk, vagy a két lábon járó sebzettek táborát gyarapítjuk?

A döntés meghozásakor érdemes alaposan szemügyre venni a fizetséget, amit egy fájdalmas élmény visszamaradt hatásához való ragaszkodásból kapunk. Milyen elégtételt nyerünk belőle? Milyen kevéssel is hajlandók vagyunk beérni! Harag. Utálat. Önsajnálat. Neheztelés. Mindegyiknek megvan a maga kevéske fizetsége, az a kis belső kielégülés. Ne tegyünk úgy, mintha nem volna ott. Van valami bizarr, csalafinta élvezet a szenvedéshez való ragaszkodásban, ami persze kétségkívül kielégíti a tudattalan szükségletet, hogy büntetéssel enyhítsünk a bűntudaton. Így pocsékul és nyomorultul érezzük magunkat, de felmerül a kérdés: Vajon meddig még?

Vegyük annak a férfinak az esetét, aki nem beszélt bátyjával huszonhárom évig. Már egyikük sem emlékezett igazán, hogy min zörrentek össze; a kezdet réges-rég feledésbe merült. Mindenesetre megszokták, hogy nem beszélnek egymással, ezért huszonhárom évig elszalasztották egymás társaságát, szeretetét, a családi életben való együttléteket és megannyi közös élményt. Ám miután az egyikük hallott az önátadás mechanizmusáról, elkezdte a bátyjával kapcsolatos érzéseit elengedni. Hirtelen könnyekig meghatotta a bánat, amikor ráébredt, hogy az évek alatt mi mindent hagyott ki. Érdekes módon azzal, hogy megbocsátott a bátyjának, hasonló reakciót váltott ki belőle is, így a két testvér újra egymásra talált. Később egyiküknek eszébe jutott, hogy min is kaptak össze: egy pár sportcipőn. Egyetlen pár sportcipőért több mint huszonhárom évvel fizettek! Ha ez a férfi nem ismerte volna meg az elengedés technikáját, talán a sírig vitte volna magával ezt a haragot. Tehát a kérdés így szól: Meddig akarunk még szenvedni? Mikor vagyunk hajlandók feladni? Mikor elég az elég?

A „kicsinységünk” az a részünk, amely ragaszkodik a negatív érzelmekhez. Ez a részünk gonosz, kicsinyes, önző, versengő, közönséges, mesterkedő, bizalmatlan, bosszúálló, ítélkező, gyenge, bűnös, szégyenteljes és hiú. Kevés energiával bír; kiszipolyoz, lealacsonyít, és aláássa az önmagunk iránt érzett tiszteletet. Ezen részünk tehető felelőssé az önutálatért, a véget nem érő bűntudatért és a büntetésre való törekvésért, a rossz közérzetért és a betegségekért. Vajon tényleg ezzel a részünkkel óhajtunk azonosulni? Ezt kívánjuk táplálni? Hát ily módon szeretnénk önmagunkat látni? Mert ha így látjuk magunkat, akkor mások is így fognak látni minket.

A világ csakis úgy láthat minket, ahogy mi látjuk magunkat. Hajlandóak vagyunk állni ennek következményeit? Ha magunkat kicsinyesnek és értéktelennek tartjuk, igen valószínűtlen, hogy a vállalat fizetésemelésekről szóló tervezetében helyet kapunk. A kicsinységhez való ragaszkodás árát akár izomteszteléssel is szemléltethetjük. Az eljárás igen egyszerű (Hawkins, [1995], 2012). Tartsunk meg egy gonosz, kicsinyes gondolatatot az elménkben, és kérjünk meg valakit, hogy nyomja le a  vízszintesen oldalra tartott karunkat, miközben igyekszünk ennek ellenállni; figyeljük meg a végeredményt.

Most válasszunk az előzővel teljesen ellentétes nézőpontot. Gondoljunk úgy magunkra, mint aki nagylelkű, megbocsátó, szeretetteljes, és éljük át lényünk valódi nagyságát. Azonnal jelentős izomerősödés lesz tapasztalható, jelezve a pozitív bioenergia-áramlást. A kicsinység gyengeséget, rossz közérzetet, betegséget és halált okoz. Valóban ezt akarjuk? A negatív érzések elengedését egy másik roppant egészséges folyamat is kísérheti, amely nagyban elősegíti belső átalakulásunkat, nevezetesen az, hogy nem állunk többé ellen a pozitív érzelmeknek.