A gondolatok öt fajtája

Az idézet forrása: Nyitott tudat, nyitott szív című könyv • Filosz Kiadó

Thomas Keating atya megfigyelése alapján:

gondolat tartományok

A tudatosság folyóján különféle gondolatok úszhatnak le, amikor kezdjük elnyugtatni az elménket. A megfelelő reakció rájuk a gondolatok fajtájától függ:

1. A képzelet elkalandozása.

A legnyilvánvalóbb gondolatok azok a felszínes gondolatok, amelyeket a képzelet ont magából, a folyamatos mozgásra való természetes hajlama miatt. Fontos csupán elfogadnunk őket, és nem fordítani rájuk különösebb figyelmet. Ezek a gondolatok olyanok, mint az utcáról az ablakon beszűrődő zajok egy olyan szobában, ahol két ember beszélgetésbe merül. Figyelmüket határozottan egymásra irányítják, de nem kerülhetik el, hogy ne hallják az utca lármáját. Időnként azonban eljutnak egy olyan pontra, ahol egyáltalán nem érzékelik azt. Máskor az autódudák tülkölése elvonja a figyelmüket egy pillanatra. Az egyetlen ésszerű hozzáállás az, hogy elviselik a zajt, és amennyire lehet, rá se hederítenek. Ily módon osztatlan figyelmükből annyit tudnak egymásra szánni, amenynyit a körülmények lehetővé tesznek.

2. Érzelmileg vonzó gondolatok.

A gondolatok második fajtája akkor merül fel, amikor érdekesnek találunk valamit, ami az utcán történik. Például verekedés tör ki, ami felkelti a kíváncsiságunkat. Ez a fajta gondolat már valamiféle reakciót kíván tőlünk. Az, hogy finoman visszatérünk a szent szóhoz, egy módja annak, hogy visszatérjünk az Istennek felajánlott általános szerető figyelemhez. Fontos, hogy ne legyünk bosszúsak magunkra, ha ezekbe az érdekes gondolatokba bonyolódunk. Mindenféle boszszúság csak egy újabb gondolat, és távolabb visz bennünket a belső csendtől, ami ennek az imának a közvetlen célja.

3. Intuitív meglátások és lelki áttörések.

A gondolatok harmadik fajtája akkor merül fel, amikor elmerülünk a mély békességbe és a belső csendbe. Valami az elménkben horgászni indul. Ami ragyogó teológiai meglátásnak és csodás lelki áttörésnek tűnik, az, mint egy ízletes csali, a lelki szemeink előtt himbálózik, és mi azt gondoljuk: „Óh, csak egy pillanatra, de biztosnak kell lennem benne, hogy nem szalasztom el ezt a fantasztikus ihletet!” Ha engedjük, hogy egy ilyen természetű gondolat eléggé sokáig megmaradjon az emlékezetünkben, akkor kikerülünk a belső csend mély, frissítő vizeiből. Bármilyen szándékos gondolat kihúz bennünket onnan.

Egyfajta nagyon bensőséges önmegtagadás szükséges ebben az imádságban, ami nem csak a felfrissülés tapasztalása (mint valami spirituális vidámpark), jóllehet ez is lehet a mellékhatása. Annak az elutasítását foglalja magában, amihez a legjobban ragaszkodunk, vagyis le kell mondanunk legmélyebb gondolatainkról, érzéseinkről és azok forrásáról: a hamis énről.

Ez a fajta aszketizmus egészen a gyökeréig hatol azon ragaszkodásunknak, amellyel a hamis én érzelmi programozásához kötődünk. Alapos és kellemes önmegtagadás ez, melynek nem kell kellemetlennek lennie ahhoz, hogy hatékony legyen. A kérdés az, hogy miképpen válasszuk ki az önmegtagadás leghasznosabb és legmegfelelőbb fajtáját, és hogyan kezdjük el gyakorolni.

4. Önreflexió.

Ahogy megszilárdulunk a mély csendben és a gondolatok bizonyos fajtájától való szabadságban, felébredhet bennünk a vágy, hogy eltöprengjünk rajta, mi is történik. Talán azt gondoljuk: „Na végre eljutok már valahová!” Vagy: „Micsoda érzés!” Esetleg: „Bárcsak valamiféle mentális feljegyzést tudnék készíteni arról, hogyan jutottam ide, hogy amikor csak akarok, visszatérhessek!” Ezek a negyedikfajta gondolat példái. Felkínálkozik előttünk a lehetőség, hogy válasszunk: arra reflektáljunk, ami történik, vagy elengedjük a tapasztalatot. Ha elengedjük, mélyebbre merülünk a belső csendben. Ha reflektálunk, kikerülünk belőle, és kezdhetjük elölről. Készüljünk fel rá, hogy sokszor elölről kell majd kezdenünk.

A reflexió során egy lépést hátralépünk a tapasztalattól. A reflexió a valóság egy fényképe. Amint töprengeni kezdünk egy tapasztalaton, már vége is. Az örömre való reflektálás kísérlet arra, hogy birtokba vegyük az örömet. Ekkor az elvész. A reflexióra való hajlam kezelése az egyik legnehezebb dolog a kontemplatív imádság során. Élvezni akarjuk a tiszta öröm, tiszta tapasztalás, tiszta tudomás pillanatát. Reflektálni akarunk a mély béke vagy egység pillanataira, hogy emlékezzünk rá, miként kerültünk oda, és hogyan juthatunk vissza. Ám ha képesek vagyunk elengedni ezt a kísértést, és visszatérünk a szent szóhoz, akkor a szabadság, a még tisztább öröm egy új szintjére lépünk.

Isten jelenléte olyan, mint a levegő, amit belélegzünk. Annyink lehet belőle, amennyit csak akarunk, amíg meg nem próbáljuk birtokba venni és ragaszkodni hozzá. Ez az imádság nem más, mint mély kapcsolat Isten Lelkével, aki maga a könyörületesség, a tiszta adomány. Birtokolni vágyó ösztönünk foggal-körömmel ragaszkodna a kellemeshez
– és semmi sem kellemesebb az isteni jelenlétnél, olyan mély biztonság és nyugalom érzését hozza el. Isten jelenléte nem felel a mohóságra. Tökéletesen elérhető, de csak azzal a feltétellel, hogy szabadon fogadjuk el, és nem próbáljuk meg birtokolni.

Ez az imamód az önfeladás elsajátítása. Számos hibánk révén megtanítja nekünk, hogy ne legyünk birtoklóak, hanem engedjük el a dolgokat. Ha ebben az imádságban le tudjuk győzni azon megrögzött szokásunkat, hogy reflektálunk arra, ami történik; ha képesek vagyunk békében lenni anélkül, hogy gondolnánk rá, hogy békében vagyunk, akkor megtanultuk, hogyan kell ezt az imát végezni.

5. Belső megtisztulás.

A meditációnak vagy az imádságnak minden formája, amely meghaladja a gondolkodást, beindítja a belső megtisztulás dinamizmusát. Ez a dinamizmus Isten pszichoterápiás iskolája, mely lehetővé teszi a szervezet számára, hogy mélyen gyökerező feszültségeket oszlasson el gondolatok formájában. Az e terápiának eredményeképpen felmerülő gondolatokról általában nem tudjuk, honnan és miért bukkannak fel. Ezek a gondolatok bizonyos erővel és érzelmi töltéssel jelennek meg. Az ember heves dühöt, szomorúságot vagy félelmet érezhet anélkül, hogy az kapcsolatban lenne a közelmúlttal. Megint csak úgy tudjuk a legmegfelelőbben kezelni ezeket, hogy visszatérünk a szent szóhoz.

E folyamat révén egy élet megemésztetlen lelki anyagát fokozatosan eltávolítjuk, a kora gyermekkor ösztönkésztetéseken alapuló boldogságprogramjainak érzelmi befektetéseitől megszabadulunk, és a hamis én utat enged az igaz Énnek.

Ha egyszer felismerjük azt a tényt, hogy a gondolatok nemcsak elkerülhetetlenek, hanem a gyógyulás és a fejlődés Isten által elindított folyamatainak szerves részét képezik, akkor képesek leszünk pozitív módon tekinteni rájuk. Ahelyett, hogy fájdalmas, zavaró tényezőknek vélnénk őket, egy tágabb perspektívában tűnnek fel, amely magában foglalja úgy a belső csendet, mint a gondolatokat – azokat a gondolatokat, amelyeket nem akarunk, de amelyek a megtisztulás szempontjából éppen olyan értékesek, mint a mélységes nyugalom pillanatai.

Megpihenés Istenben

Amint elcsendesedünk és mélyebbre hatolunk, elérhetünk egy olyan helyre, ahol a szent szó teljesen eltűnik, és nincsenek jelen gondolatok. Ezt gyakran a tudatosság leállásaként, egyfajta űrként tapasztaljuk. A következő dolog, aminek a tudatában leszünk, az a gondolat: „Hol voltam? Nem volt jelen a szent szó, és nem is gondolkodtam.” Az is lehet, hogy egy időn kívüli helyként éljük meg. Az idő a mozgás mértéke. Ha a gondolatok megszokott árama olyannyira lelassul, hogy egyáltalán nem lesz jelen gondolat, vagy csak nagyon kevés, akkor az imaidőszak egy szempillantás alatt eltelik.

A belső csend vagy az „Istenben való megpihenés” tapasztalása túl van a gondolkodáson, a képzeteken és az érzelmeken. Ez a tudomás azt mondja nekünk, hogy lényünk lényege örök és elpusztíthatatlan, s hogy Isten emberként szeret bennünket, és megosztja velünk isteni életét. Sokan rendszeresen élvezik a belső csend élményét az ima közben. Mások azt tapasztalják, hogy a nyugalommal és csendességgel egyidejűleg gondolatok szivárognak be halványan. Megint másoknak ritkán vannak ilyen tapasztalataik. Bármilyen formában merüljön is fel a belső csend, el kell fogadnunk, de nem szabadna vágynunk rá, hiszen a vágy érzése maga is egy gondolat.