Gyógyító szertartások

Kategória: Könyvrészletek, Sámánizmus | 0

Az idézet forrása: Sámánok, gyógyítók és javasemberek című könyv • Filosz Kiadó

Holger Kalweit könyvében leírja a sámán gyógyító szertartás működését:

sámán gyógyítás

„…mert aki a Nagy Szellemhez folyamodik, annak a lélegzetén kívül nem lehet semmije.”

Igdzsugardzsuk
eszkimó szellemidéző

Mi a gyógyító szertartás?

Nem tekinthetjük többé szóbeli formulák üres, értelmetlen ismételgetéséből és mereven szabályozott gesztusokból álló, rögzített rituálénak. Ez a leírás talán illik a nagy vallások ceremóniáira, nem érvényes viszont a törzsi kultúrákéra. Utóbbiak szertartásai teljesen mások. Ezekben zene, kántálás, tánc és mozgás segítségével kiélesítik az összes érzékszervet. A normál állapotban oly szétszórt figyelem egyetlen pontra összpontosul – ez a tudat tűfoka. E lyukon átnyomni, átdobolni, áténekelni a tudatot egy másik dimenzióba, ahol a tér és az idő, az emberi létélmény alapkategóriái más minőséggel bírnak – ez a szertartás feladata.
A sámán ráadásul nagy színész. Ötvözi a mítoszokat, a történeteket, a jelenkori válságokat és az utazást a másik szférába. Modern színészeink erőtlen figurák a sámánokhoz képest. A színjátszás mai, elidegenedett formája a szellemszertartás elsorvadásából alakult ki. Olyan gyakorlattá vált, amelyben a színész tudata nem módosul, és amelyben a nézők nem vesznek részt tevékenyen. Míg a modern dráma személyes, a sámánrítus transzperszonális. A sámándráma transzperszonális művészeti forma. A gyógyító és a szellemidéző szertartás nem a nézők szórakoztatása, és nem is előre betanult dolgok ismétlése, hanem az élet drámája, sőt maga az élet.
A törzsi ceremónia pszichológiája az új életre keltés, a megifjodás, a szimbolikus terápia pszichológiája. Új erővel tölti fel a törzsi kozmológia hagyományos elemeit, és ezeket rituálisan a tudattalanban rögzíti. Ám ez, a széles körű hiedelmekkel ellentétben, nem rögzített ismétlés és vallásos sulykolás által történik, hanem a részvevőket bevonják a spirituális atmoszférába, és tudatuk révületszerű állapotba kerül. És éppen ez az az állapot – a lét transzperszonális, jórészt egomentes szintje –, ahol a leghatékonyabban hagy rajtuk nyomot az archaikus kozmosz. A sámántanulás annyit jelent – mikor ébrednek már rá az ész kultuszának hívei? –, hogy módosult tudatállapotban fogadunk be információt. Ezzel összehasonlítva a mi kulturális színházunk elkorcsosult módja a spirituális és társadalmi azonosulás elérésének. A szertartás drámai, dramaturgiai váza nem önmagáért való, hanem egy cél irányába vivő eszköz: a cél a tudatállapot-módosulás elérése a gyógyítóban, a betegben és a nézőkben. Az ősi dráma része a fordulat a valóság megélésében, egy alapvetően más tér-idő élmény, az észlelés archetipikus és transzperszonális irányultságú, magasabb szintje, a kognitív kondicionálás átdolgozása, a lét teret és időt tekintve is emelkedett áttekintése. A dráma-rítus, a beavatási-látomásos folyamat megkoronázása a tudatállapot-változás.

A szertartás hatásmechanizmusa

gyágyítóA szertartás szimbólumok által hat. Ez primitívnek tűnhet számunkra, de a jelképek teszik világossá a létezés ellentétpárjait, erőit és viszonyait. Mindmáig a jelkép az ember leghatékonyabb módszere az absztrakt természeti erők kifejezésére.
A belső egyensúly megteremtése és az, hogy a megtisztulás révén megszüntetjük az erők egymásnak feszülését, magával hozza az egészség és a joie de vivre (életöröm) helyreállását. Az egészség e meghatározásához elengedhetetlen a társadalmi, az ökológiai és a kozmológiai erők figyelembevétele. A betegség tüneteit felismerő és e szerint diagnosztizáló nyugatinak mindez furcsának tűnhet. Ám ott ér véget spirituális látóhatárunk, ahol a betegség tényleges oka kezdődik. A nyugati tünetterápia a sámángyógyítás elutasításának bástyája. Fogyatékosságunk a szűk látókörű kóroktani szemlélet, a betegség leredukálása annak közvetlen gócpontjára, a kór konkretizálása és leszűkítése anyagi, fizikai megjelenésére. Mindez, általánosan fogalmazva, materialista világképünk kifejeződése. A belső megtisztulás forrása az izzadás, a füstölő használata, a hosszas tánc és ének, valamint a magány, amelyben lehullik rólunk a világ és a kultúra betegsége. A sámánná válás végső soron nem más, mint a belső megtisztulás kiterjesztése. Minél átláthatóbb a belső világ, annál átlátszóbb a külső, és annál erőteljesebb a mágia. A samanizmus és a spirituális világ kulcsszava a megtisztulás, az átláthatóság és a varázslás. A belső megtisztulás része még a beszéd elvesztése, a fogalmakba zárt világ elhalása. A sámán szent nyelve a szótlanság. Amikor eszünket vesztjük, kategóriáink rendje skizofrén zagyvasággá fajul és értelmetlenné válik, megszabadulunk minden kulturális és világi egyoldalúságból fakadó meghatározottságunktól. Látjuk majd, hogy a jövő pszichoterápiája a „primitív” kultúrák megtisztító terápiája lesz. Ennek középpontjában a tudat áll. A tudatosság a külső és a belső világ axis mundija.

A gyógyítás alapelvei

A lét legmagasabb rendű alapelve az oda-vissza változás a felhalmozás és az eltékozlás, a megtelés és a kiürülés között. Az ősi fogalompár, a tér és az üresség által minden sámánjelenség megmagyarázható. Minél nagyobb az üresség, annál nagyobb a sámán, annál nagyobb a gyógyító erő. Kultúránk előtérbe helyezi a gyűjtést, a gazdagodást, a felhalmozást; más kultúrák a végső cél rangjára emelték az ürességet. Mi talán birtokoljuk a gyarapodás tudományát; másoké az egyre kevesebb tudománya. Párhuzamot fedezhetünk itt fel az atomnál kisebb részecskék világával. A legújabb mikrofizikai kutatások szerint az energia – tehát az anyag is – látszólag spontán módon keletkezik a semmiből, s ennek eredménye az anyagi világ kialakulása. Lehetséges, hogy a sámán azért keresi az ürességet, hogy onnan friss tudást és energiát nyerjen?
A samanizmus és a gyógyítás vizsgálata általában a kulcsfontosságú elemet nem veszi figyelembe: azt, hogy létezik sámán-pszichoterápia, és előfordulnak sikeres gyógyítások. Az anekdotákon és mellékes megfigyeléseken kívül az etnomedicina még mindig nem vizsgálta az eredményeket. Miért nem? „A sámángyógyítás pszeudogyógyítás” – írják, vagy előkelőbben fogalmaznak: „A gyógyítás hiten alapul! Bárki, aki hisz a gyógyító folyamatban, meggyógyul!” Igen fura példája ez a racionalizmusnak, ám félresöpri annak magyarázatát, hogyan is következik be pszichológiailag és biológiailag a gyógyulás. A „hiten alapuló gyógyítás” címke a tanácstalanság kifejezése; nem tesz kísérletet a samanizmus megértésére, sokkal inkább a lejáratásának bevett módja. A szociális és a pszichoszomatikus gyógyulás fogalma sem magyaráz meg semmit, ezek is csak pótszerek. A hiten alapuló gyógyulás elképzelése nem alapul széles körű néprajzi ismereten. Épp ellenkezőleg, a kép mögött a kutatás kiáltó hiánya rejlik. Még senki sem vette a fáradságot, hogy tudományosan vizsgálja a sámángyógyítást. A tudás előszobájában toporgunk; megelégszünk akadémikus spekulációval.
A sámángyógyításnak sok oldala van. Így csoportosíthatjuk ezeket: 1. társas pszichológia, csoportterápia, lelki higiénia; 2. szuggesztió, pszichoanalízis, pszichokatarzis; 3. a személyesen túli (transzperszonális), egón túli; 4. paranormális, spiritiszta, anyagin túli. E könyv alapvetően az utóbbi kettővel foglalkozik. Ezek jelentik a sámán pályáján a tudás és a cselekvés csúcspontját. Valójában ezek a legmélyebb hatású gyógymódok, és ezektől sámán a sámán.
Azonban idegen marad számunkra a sámángyógyítás, ha a modern betegségfogalomhoz próbáljuk társítani. A sámán nem tudós orvos, hanem individualista. Tudását és gyógymódjait az átalakító élmény során szerzi, ez pedig egyedülálló. Ezért van az, hogy sok sámán hivatása csak bizonyos betegségek gyógyítására szól. A juma törzsbeli Manuel Thomas így beszél erről:

„A doktor speciálisan egy betegséghez kapja az erejét. Az jó lehet más dolgok gyógyítására is, de azokra nem lesz annyira hatásos. Amikor a doktor alvás közben Avikwaméhoz látogat, általános tudást és gyógyító erőt kap. De az igazi nagy erőhöz ott-tartózkodása alatt meg kell gyógyítania a betegséget. Néhányuknak sok jó álma volt, és sok baj gyógyításához van nagy ereje. Ha valaki beteg, ahhoz a betegséghez keresi meg a környék legjobb doktorát. Ha az mégsem olyan jó, továbbküldi a beteget egy másikhoz, és az így jár egyiktől a másikig, amíg meg nem gyógyul, vagy meg nem hal. A jumák nem haragszanak, ha a gyógyító nem képes segíteni rajtuk. Sajnálják, hogy nem olyan jó az ereje, és másikhoz mennek. Nem próbálják bántani,, ha a beteg meghal, kivéve, ha biztosak a rontásban.” (Idézi Forde, 1931, 183.)

Sőt a jórészt ismeretlen eredetű és működésű gyógyító erő intenzitása az orvosló személyén múlik. A gyógyítók a kultúrájukban rájuk maradt eljárásokat követik. A mai orvosoktól eltérően különös emberek, nagyon is maguknak valók, individualisták, és saját tapasztalataik alapján járják a maguk útját. Thomas az alábbiakat meséli magáról:

„Első álmaimat még igen fiatalon [úgy tizenkét évesen] kaptam, és öregkoromig nem próbáltam gyógyítani. Mindig tisztán emlékeztem az álmaimra, és soha semmit nem felejtettem el belőlük.
Ha beteg emberről hallok, valami megsúgja nekem, alkalmas volnék-e a meggyógyítására. Ez akkor is előfordulhat, ha pont az ő betegségére vonatkozóan nem volt álmom, és nem kaptam hozzá erőt. Ha jól érzem magam, tudom, hogy ha hozzám jön, meg fogom tudni gyógyítani az illetőt. Ha jó érzés van bennem, belül nagyon erős és könnyű vagyok, és általában bármely másik doktor dolgozzon a beteggel, kudarcot vall. A páciens és a rokonai is tudják, mert úgy tűnik, odavonzom magamhoz a beteget. Azt hiszem, mindig akkor kértek meg, hogy gyógyítsak, amikor erősnek éreztem magam ezzel kapcsolatban, és az ilyen alkalmakkor mindig sikerrel járok. Amikor a beteghez hívnak, más (vagyis különleges) érzésem van, mintha ismét fenn lennék a hegyen. Valamilyen folyadék van bennem, amelyet a levegőből szívtam magamba, és nem számít, ha messzire kell gyalogolnom. Nem tudom, milyen messze járok. Amikor a beteggel dolgozom, az egyáltalán nem fáraszt, és nagyon boldoggá tesz. Általában nagyon gyorsan gyógyítok, talán néhány óra, talán egy-két nap alatt. […] De nem mindig tudom, hogyan alakulnak majd a dolgok. Néha, amíg el nem kezdem a gyógyítást, nem vagyok igazán jól. Máskor sok erőt vesztek, amikor dolgozni kezdek a pácienssel, és nem alakulnak jól a dolgok.” (Idézi Forde, 1931, 184.)

A gyógyítás legismertebb és legelterjedtebb módja a kórokozók kiszívása a beteg testéből. Az eljárást masszázs, a beteg testének végigsimítása és ráfújás egészíti ki. A procedúra során különféle betegséget okozó tárgyakat húznak ki a testből. Az ausztráliai aruntáknál kvarckristály, kő, csontszilánk, köröm, üvegszilánk fordul elő. A Tierra del Fuegó-i halakwulup sámán a fájó pontra összpontosítva vért szív ki a testből. Ráfúj a helyre, meggyömöszöli az ujjaival, megnyomja a kézhátával, vagy szívja. A kezelést halk dúdolással kíséri.
A tibeti vangcsuk dbang-phjug, a médium, kiszívással gyógyít. A dobot a beteg terület fölé tartja, majd az ártalmas anyagot először a bőrön, majd a dobon át szívja ki. Ezt úgy végzi, hogy minden néző láthassa. Utána egy tálba köpi az ártó anyagot, amely általában meghatározhatatlan természetű, nyálkás, barna vagy szürke.

Szólj hozzá!