Hakuin híres szatorijai

Az idézet forrása: Szentek, ​bölcsek, mesterek és misztikusok című könyv • Filosz Kiadó

Hakuin egyszer egy színdarabban látta,

hogy egy buddhista szerzetes kiállja a tűzpróbát. A történet akkora hatással volt rá, hogy benne is felébredt a remény: talán ő is megmenekülhetne ama pokoli tüzektől, amelyről azokon a vallási szertartásokon hallott, ahová anyjával együtt eljártak. Tizenhárom évesen elhagyta otthonát, hogy szerzetessé avassák. Miután eltökélte magában, hogy előbb vagy utóbb, de megmenekül a tüzes végzet elől, rendkívüli hévvel vetette bele magát a vallásos életbe, és számtalan tanítót keresett fel. Mesterét végül az öreg Sódzsúban találta meg, akinél fel sem merült, hogy úgy mért volna erős ütlegeket a tanítványokra, hogy ne figyelmeztette volna őket a zen megértésük elmélyítésére. Sódzsú arra tanította Hakuint, hogy meditáljon kóanokon (zen talányok az elme leállítására). „Ezeken a kóanokon rágódtam éjjelnappal” – mondta magáról Hakuin. Ahogy azt látni fogjuk, gyakorlása mindaddig terméketlen maradt, amíg egyszer össze nem futott egy idős asszonnyal, aki értette a módját, hogy kell helyre tenni őt.

Számos szatorijából (megvilágosodástapasztalatából) az elsőt az idős asszony seprűjének árnyékában élte át a fiatal mester. Hakuint azonban nem elégítette ki egyetlen szatori. Végül tizennyolc nagyobb szatoriban és számtalan kisebben volt része. Olyan erős volt az odaadása, hogy még azalatt is zazent (ülő meditációt) gyakorolt, miközben 1707-ben a Fuji hegy vulkánja kitört, földrengésekkel, lávazuhataggal és szitáló hamuval pusztítva el a környéket. Bár az egész kerületet lerombolta a dühöngő hegy, Hakuin egy pillanatig sem ingott meg. Amikor megérkezett hozzá a családja, és könyörögve kérték, hogy meneküljön biztonságos helyre, ő így válaszolt: „Ha elérem a megvilágosodást, akkor meglesz a védelmem is, ha pedig nem, akkor a pusztulásom nem veszteség – rábízom hát magam az égre.” És valóban csak az ég lehetett, ami megmentette őt a sérüléstől – valamennyi lény javára.

Egy alkalommal ketten szerzetesek belevágtunk,

hogy tartunk egy magánelvonulást. Elköteleztük magunkat, hogy az ülést hét éjen és nappalon át folytatjuk, méghozzá alvás nélkül, sőt lefekvés nélkül. Vágtunk egy bambuszrudat, úgy három láb hosszút, és hevenyészett sippeit [zen bot, amelyet az éberség fenntartására alkalmaznak] készítettünk belőle. Leültünk egymással szemben, a sippeit magunk közé a földre téve. Megegyeztünk abban, hogy ha valamelyikünk meglátja, hogy a másik szemhéja lecsukódik akár csak egy másodpercre is, az felkapja a botot, és a nyaka közé csördít a másiknak.

 

Hakuin Ekaku (1686–1769, JAPÁN) a japán zen buddhizmus egyik központi alakja. Az az irányzat, amely népszerű nevén „rinzai zen”ként ismeretes, nagy részben az ő tanításaiból származik. Túl azon a fáradhatatlan eltökéltségen, amivel a zazen vagy a meditáció művészetét gyakorolta, Hakuin a kóanjairól vagy zen talányairól is híressé vált, különösen pedig a manapság mármár elkoptatott kérdésről: „Hogyan szól egy tenyér, ha csattan?” Költészete és gyönyörű kalligráfiái ugyancsak nevezetesek, ahogy a magáról és más zen mesterekről készült humoros karikatúrái is.

Hét napig ültünk szálfa egyenesen, keményen összeszorított fogakkal, teljes csendben. Még a szempillánk sem rebbent meg. Mindvégig, egész a hetedik éjszaka leteltéig nem kínálkozott rá alkalom, hogy a fütykös után nyúljunk.

Egyik éjjel a tájat sűrű havazás lepte be. A nehézkes, tompa puffanások, amelyekkel a faágakról hórögök hullottak alá, különös nyugalom és tisztaság érzetét keltették. Én egy versben próbáltam megörökíteni azt az örömöt, melyet akkor éreztem:

Ó, ha te is hallhatnád a hó neszezését, midőn az éj kései óráiban
a fákról Sinoda agg templomára hullik!

Egy alkalommal heves zivatar lepett meg. A patakokban ömlő víz vastag sárréteggé változtatta az utat, amely bokáig süllyedve marasztalt, amint jártam benne. Én azonban csak mentem előre, dacára a ködnek és a zuhogó esőnek, valamilyen szövegeket mormolva magamban.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy áthatolok egy versen, amelyen már jó ideje dolgoztam. Tahui mester költeménye volt az, amely így szól: „Lótuszlevelek, tökéletes diszkoszok, kerekebbek, mint a tükör; vízi gesztenyék, tövises dárdák, ácsfúrónál élesebbek.” Olyan volt, mint amikor az ember hirtelen megpillantja a fényes napot, amint fellángol a síri sötét éjszakában. Az örömtől elragadtatva támolyogtam, majd megbotlottam, és fejjel előre a sárba zuhantam. A köntösöm átázott, de erre az én egyetlen válaszom csak az volt: „Mit nekem a sáros köntös ahhoz a különleges örömhöz képest, amely most eltölt?” Hanyatt fordultam, és ott feküdtem mozdulatlanul a sárban. Néhány éppen arra haladó ember odasietett és meglepettem bámult, megriadva a sárban hullaként fekvő alak láttán. Kezek ragadtak meg és támogattak fel. „Eszméletlen?” – kiabálták egyesek. „Meghalt?” – kérdezte valaki más.

Amikor magamhoz tértem, boldogan tapsolni kezdtem, miközben a kacagás hangos kurjantásait hallattam. Megmentőim, arcukon kétkedő grimasszal, hátrálni kezdtek. Miután pedig tőlem eltávolodtak és futásnak eredtek, így ordítoztak: „Bolond szerzetes! Bolond szerzetes!” (Megismételt színjátéka volt ez mindazoknak az eseményeknek, amelyek néhány évvel ezelőtt Lijamában játszódtak le.) Én pedig épp az imént éltem át annak a tizennyolc szatorinak az egyikét, amelyet már korábban említettem.

Ekkor, ismét útra kelve, derűsen lépkedtem az ösvényen, arcomon üdvözült mosollyal. Sár borított vastagon tetőtől talpig, de én olyan boldognak éreztem magam, hogy egyszerre nevettem is, sírtam is.

Szólj hozzá!