Hibáztatás

Kategória: Egyetemes tudás, Könyvrészletek | 0

Az idézet forrása: Elengedés című könyv • Filosz Kiadó

Hogyan használjuk a hibáztatás mechanizmusát - David R Hawkins elemzése

David Hawkins imája.

A depresszióból és a fásultságból való kitörés egyik legnagyobb akadálya a hibáztatás. A hibáztatás önmagában egy önálló témakör, ezért hasznos közelebbről szemügyre venni. Először is, a hibáztatásban rengeteg elégtétel rejlik. Ártatlannak mutatkozhatunk; élvezhetjük az önsajnálatot; mártírok és áldozatok lehetünk; elnyerhetjük mások szimpátiáját.

A hibáztatás talán legnagyobb fizetsége abban rejlik, hogy mi lehetünk az ártatlan áldozatok, és a másik fél lehet a hibás. A média folyamatosan ontja ezt a játszmát a viták sokaságában, a sárdobálásban, sárba tiprásban és pereskedésben. Az emocionális fizetségen felül, a hibáztatás jelentős pénzügyi haszonnal is járhat, így igen csábító ajánlat lehet eljátszani az ártatlan áldozatot, hiszen anyagilag gyakran kifizetődő.

Jó példája ennek egy évekkel ezelőtti New York-i eset. Közúti baleset történt, és az emberek lassan özönlöttek ki a balesetet szenvedett jármű első ajtaján. Anyagi kártérítés reményében a nevüket és a címüket lobogtatták, és csakhamar összegyűlt egy kisebb sokaság. Ám a bámészkodók kapva kaptak az alkalmon, és titokban a hátsó ajtón keresztül bemásztak a járműbe, hogy ők is sérültként, azaz „ártatlan áldozatként” szállhassanak ki az első ajtón. Nem szenvedtek balesetet, mégis be akarták volna zsebelni a kártérítést.

A világon a legjobb kifogás a hibáztatás. Feljogosít minket arra, hogy korlátoltak és kicsinyesek maradjunk anélkül, hogy bűnösnek éreznénk magunkat. Ám ennek ára van, mégpedig szabadságunk elvesztése. Számolni kell azzal is, hogy az áldozatszereppel erőtlen énkép, sebezhetőség és a tehetetlenség érzete is együtt jár, melyek az apátia és a depresszió legfőbb alkotóelemei.

A hibáztatásból kivezető úton megtett első lépés az, ha észrevesszük, hogy mi döntöttünk a hibáztatás mellett. Hiszen voltak előttünk már mások is, akik hasonló helyzetben megbocsátottak, fátylat borítottak a múltra, és ugyanazt a helyzetet sikerült teljesen újszerű módon megközelíteniük. Korábban említettük Viktor Frankl esetét, aki úgy döntött, megbocsát náci fogva tartóinak, és meglátja a koncentrációs táborban átélt élményeiben a rejtett ajándékot. Mivel mások, ahogyan Frankl is, már döntöttek előttünk úgy, hogy nem hibáztatnak, ez a választási lehetőség számunkra is nyitva áll. Csupán őszintének kell lennünk, és észre kell vennünk, hogy azért hibáztatunk, mert egyszerűen így döntöttünk. Még akkor is igaz ez, ha a körülmények látszólag mást igazolnának. Ez nem „helyes vagy helytelen” kérdése, hanem hogy felelősséget vállalunk-e a saját tudatunkért. Teljesen mást jelent tisztán látni, hogy mi döntünk a hibáztatás mellett, mint azt hinni, hogy muszáj hibáztatnunk. Ebben az esetben az elme gyakran azt gondolja, hogy „ha nem egy másik személy vagy esemény a hibás, akkor nekem kell annak lennem”. Pedig egész egyszerűen sem mások, sem önmagunk hibáztatása nem szükséges.

A szemrehányáshoz való vonzódás már kora gyermekkorban nap mint nap felbukkan az osztályteremben, a játszótéren vagy otthon a testvérek közt. A hibáztatás a társadalmunkat oly hűen jellemző végeláthatatlan perek és bírósági eljárások központi eleme. Pedig az valójában nem más, mint egy újabb negatív program, aminek elménk csak azért dőlt be, mert egyszerűen sosem kérdőjeleztük meg. Miért kell, hogy valami mindig valaki más hibája legyen? Miért kell egyáltalán a „tévedés” fogalmát bevezetnünk a helyzetbe? Miért kell valamelyikünket mindenképp tévedésen kapni, rossznak vagy vétkesnek kikiáltani? Ami egykor jó ötletnek tűnt, arról kiderül, hogy mégsem annyira az. Ennyi az egész. Egész egyszerűen fordulhatnak elő balesetek.

Ahhoz, hogy felülkerekedjünk a hibáztatáson, meg kell vizsgálnunk a titkos kielégülést és az élvezetet, amit az önsajnálatból, a sértődöttségből, a dühből és a mentegetőzésekből nyerünk, majd fel kell adnunk ezeket a filléres fizetségeket. E lépéssel meghaladhatjuk azt, hogy csupán az érzéseink áldozatai vagyunk, mégpedig azáltal, hogy belátjuk, érzéseink végső soron saját választásunkat tükrözik. Ha egyszerűen annyit teszünk, hogy tudomásul vesszük, megfigyeljük, darabokra bontjuk és elengedjük azok alkotóelemeit, akkor tudatosan gyakoroljuk a választást, amivel magunk mögött hagyhatjuk a tehetetlenség ingoványát.

Az ellenállás felszámolását és a negatív programokért történő felelősségvállalást elősegíti, ha megértjük, hogy azok eredője saját kicsinyes nézőpontunk. Kicsinyes részünk alapvető természete, hogy negatívan gondolkodik, így tudattalanul hajlamos készségesen elfogadni saját korlátolt álláspontját. Ám lényünk egésze nem ez; hiszen a kicsinyes énünkön kívül és azon túl ott rejlik a nagyobbik Énünk. Nem biztos, hogy tudatában vagyunk saját valódi nagyságunknak. Előfordulhat, hogy épp nem tapasztaljuk meg, ennek ellenére ott van. Ha elengedjük a vele szemben érzett ellenállásunkat, elkezdjük azt megtapasztalni, és könnyen beláthatjuk, hogy a depresszió és a fásultság abból fakad, ha hajlandóak vagyunk ragaszkodni a kis énhez és annak hitrendszereihez, miközben ellenállunk a Magasabb Énnek, amely minden negatív érzés ellentétét magában foglalja.

Az univerzum természete az, hogy minden a neki megfelelő ellentétjének tükrében mutatkozik meg benne. Az elektron megfelelő ellenpárja a pozitron. Minden erőre egy vele egyenértékű ellenerő hat. A jint a jang ellensúlyozza. Létezik félelem, de van bátorság is. A gyűlölet ellentéte a szeretet. A gyávaságé a merészség. A fukarságé a nagylelkűség. Az emberi pszichében minden érzésnek megvan a maga ellentéte, ezért a negativitásból kivezető út nem más, mint a hajlandóság, hogy tudomásul vegyük és elengedjük a negatív érzéseket, és ezzel párhuzamosan a hajlandóság, hogy szélnek eresszük azok pozitív ellenpárjaival szembeni ellenállásunkat. A depresszió és a fásultság annak az eredménye, hogy a negatív pólus hatása alatt állunk. De hogyan jelenik ez meg a mindennapokban?

Vegyük elő újból a közelgő születésnap példáját. A múltban történteknek köszönhetően sértődöttek vagyunk, és nemigen vágyunk még készülődni sem a közelgő születésnapra. Valahogy lehetetlennek tűnik a gondolat, hogy kimozduljunk és születésnapi ajándékot vegyünk. Sajnáljuk, hogy pénzt kell áldoznunk rá. Az elme mindenféle mentséget kitalál: „nincs időm vásárolgatni”; „nem tudom megbocsátani, hogy ennyire undok volt”; „neki kellene először bocsánatot kérnie.” Ebben az esetben két dolog lendül működésbe: a negatívhoz és önnön kicsinységünkhöz való ragaszkodás, valamint a pozitívval, vagyis a bennünk lévő valódi nagysággal szembeni ellenállás. A fásultságtól való megszabadulás útja az, ha először belátjuk, hogy a „képtelen vagyok” voltaképp egy „nem akarom”. Megvizsgálva a „nem akarom” gondolatát, láthatjuk, hogy az a negatív érzéseknek köszönhető, és hogy ezek az érzések a felbukkanásukkal együtt tudomásul vehetők és elengedhetők. Az is nyilvánvalóvá válik, hogy ha ellenállunk a pozitív érzéseknek. A szeretet, a nagylelkűség és a megbocsátás érzéseit egymás után szemügyre vehetjük.

Leülhetünk és elképzelhetjük a nagylelkűség minőségét, majd elengedhetjük a vele szemben érzett ellenállásunkat. Van-e bennünk nagylelkűség? Ebben az esetben lehet, hogy eleinte nem vagyunk készek az ünnepelttel szemben alkalmazni azt. Ám azt igenis észrevehetjük, hogy a tudatunkban létezik a nagylelkűség minősége. Megtapasztaljuk, hogy amint elkezdjük elengedni a nagylelkűséggel szemben érzett ellenállást, az megjelenik az életünkben. Bizonyos körülmények közt nagyon is szeretünk másoknak adni. Felidéződnek bennünk a pozitív érzések, melyek akkor árasztanak el, ha hálásak vagyunk, és méltányoljuk a másoktól kapott ajándékot. Megértjük azt is, hogy valójában mi magunk fojtjuk el a vágyat, hogy megbocsássunk, és ha elengedjük az azzal szembeni ellenállást, hogy megbocsátóak legyünk, felbukkan a hajlandóság, hogy eleresszük a sérelmeinket. E lépéssel többé nem azonosítjuk magunkat kicsinyes énünkkel, és tudatára ébredünk annak, hogy van bennünk valami magasztosabb. Ez a nagyság mindig jelen van, csak éppen szem elől tévesztettük.

Az iménti folyamat bármely nemkívánatos helyzetben alkalmazható. Képessé tesz minket arra, hogy megváltoztassuk azt az összefüggést, amelyben pillanatnyi helyzetünket észleljük. Lehetővé teszi, hogy új, az eddigitől eltérő jelentéssel ruházzuk azt fel. Kiemel a tehetetlen áldozat szerepéből, és tudatosan dönteni képes emberré tesz. Visszakanyarodva a példánkhoz, ez nem jelenti azt, hogy rögvest el kell rohannunk ajándékot venni, inkább csak annyit, hogy most már tudatában vagyunk annak, hogy saját választásunknak köszönhetően vagyunk jelen helyzetünkben. Teljesen szabadok vagyunk, és tetteink és döntéseink most már nagyobb mozgástérrel rendelkeznek. Ez sokkal magasabb tudatszintet képvisel a tehetetlen áldozaténál, aki múltbéli nehezteléseinek csapdájában vergődik.

A tudat egyik törvényszerűsége, hogy csak akkor vagyunk egy negatív gondolat vagy hiedelem hatásának kitéve, ha azt magunkra nézve tudatosan érvényesnek tartjuk. Szabadon dönthetünk úgy, hogy nem dőlünk be egy negatív hiedelemnek.

Hogy néz ez ki a mindennapjainkban? Vegyünk egy egyszerű példát. Az újságok rekordmagasságú munkanélküli rátáról írnak. A híradóban elhangzik, hogy „nincsenek munkalehetőségek”. Ezen a ponton nyugodtan visszautasíthatjuk, hogy feltétel nélkül elhiggyük e nyomasztó gondolatot. Helyette kijelenthetjük: „A munkanélküliség rám nem vonatkozik.” Ha egyszerűen visszautasítjuk a negatív gondolat elfogadását, akkor annak többé nincs hatalma az életünkben.

Személyes tapasztalatok támasztják alá, hogy olyan nagy munkanélküliség közepette sem nehéz munkát találni, mint amilyen a második világháború után volt érzékelhető. Tulajdonképpen egyszerre lehet akár több állásunk is: mosogató, pincér, londiner, taxisofőr, bárpultos, gyári munkás, napszámos egy fóliasátorban vagy akár ablakmosó. Mindez annak a hitrendszernek a következménye, amely így hangzik: „Lehet, hogy a munkanélküliség másokra nézve érvényes, de rám nem az”, illetve „Nincs lehetetlen, csak tehetetlen.” Továbbá legyünk hajlandóak arra, hogy a munkáért cserébe lemondjunk a büszkeségről.

Egy másik szemléletes példát láthatunk a járványokkal kapcsolatos hitrendszerekben. Néhány évvel ezelőtt egy influenzajárvány során egy tizennégy fős baráti társaságot vettek alaposan szemügyre. A tizennégy főből nyolc megbetegedett, hatan viszont nem kapták el az influenzát. Itt most nem a nyolc megbetegedés érdekes, hanem az, hogy hat személy egyáltalán nem lett influenzás! Bármelyik járványt is vesszük alapul, mindig lesznek olyanok, akik „nem kapják el”. Még a nagy gazdasági válság legsúlyosabb időszakában is akadtak olyanok, akik tehetősek vagy akár milliomosok lettek. Akkoriban a szegénység gondolata „járványszerű” volt, ám e néhány ember valahogy mégsem dőlt be, ezért rájuk az nem vonatkozott. Ahhoz, hogy a negativitás az életünkben érvényre jusson, először is valamilyen módon azonosulnunk kell vele, másodszor pedig energiával kell ellátnunk a hiedelmet. Ha hatalmunkban áll az életünkben megnyilvánítani a negativitást, akkor az elménknek nyilvánvalóan hatalmában áll ennek a fordítottját is megvalósítani.