A holtak szája – avagy a szellemidézés praxisa

Kategória: Könyvrészletek, Sámánizmus | 0

Az idézet forrása: Sámánok, gyógyítók és javasemberek című könyv • Filosz Kiadó

Részlet Holger Kalweit könyvéből:

Sámán ember

Amikor Knud Rasmussen, a nagy grönlandi felfedező megkérdezte Aua eszkimó sámánt, hová kerül az ember, amikor meghal, a sámán érzékletes leírást adott egy szellemidézésről, annak összes drámai pillanatáról, szuggesztív hangulatáról és a feltáruló misztérium keltette közös áhítatról. A kép hátterét a viharverte sarkköri táj végtelen magánya és hűvös fensége adja.

„A nagy szellemidézők gyakran mennek fel látogatóba a »Nappal népéhez«. Amikor egyikük ilyen szellemutazásra készül, leül az alvópriccs hátsó részén. Rénszarvasbőr függöny választja el a házban egybegyűltektől. A sámán kezét hátul összekötözik, fejét térdéhez rögzítik. Amint végeztek az összes előkészülettel, kés hegyén tüzet hoznak a bálnaolajlámpásból, és köröket rajzolva átadják a feje fölött. Mindenki, aki jelen van ezen a levegőben történő utazáson, most hangosan mondja kórusban: »Vitessen el az, aki most látogatóba indul!« Minden lámpást kioltanak, és a házban mindenki becsukja a szemét. Így ülnek mélységes csendben sokáig.
Ám egy óra múlva furcsa hangok szólalnak meg mindenfelé. A magasból sziszegés hallatszik, és suhogó, fütyülő hangok. Hirtelen beront a szellemidéző, és teljes erőből így kiált: »Halala, halalalé, halala, halalalé!« A házban mindenkinek azonnal kiáltania kell: »Alé, alé, alé!«
Aztán rohanó hang fut végig a hókunyhón, és mindenki tudja, hogy kialakult a nyílás a szellemidéző lelke számára. Kerek és szűk, mint a fóka légzőnyílása. Ezen át száll föl a szellemidéző lelke a mennybe. Segíti őt az összes csillag, mely valaha ember volt. Ők föl-alá járnak a lélekátjáróban, hogy nyitva tartsák a szellemidéző lelke számára. Némelyik fölfelé halad, mások lefelé, és visszhangzik a kunyhó a fütyülő hangoktól: »pfft, pfft, pfft!«
Ezek a csillagok, akik a szellemidéző lelkének fütyülnek. Ekkor jön el az ideje, hogy a házban levők találgassák a csillagok emberi nevét, amelyet akkor viseltek, amikor még a földön éltek. Ha ez sikeres, két rövid füttyszó hallatszik – pfft, pfft –, és aztán egy vékony, metsző hang, mely elvész a csillagközi űrben. Ez a csillagok válasza, és a köszönetük azért, mert még mindig emlékeznek rájuk a földön.
Mindig nagy az örvendezés a Nappal Földjén, amikor szellemidéző jön látogatóba. A holtak lelkei azonnal kirohannak házaikból. Ám nincs ajtajuk, amelyen ki-be járnának, ezért ott jönnek ki, ahol csak jólesik – a falon át, a tetőn át. Sebesen haladnak át a házak falán, és lehet ugyan látni őket, mégis semmiből vannak. Anyagtalanok, és így nem kell nekik semmiféle lyuk, amelyen át ki-be járhatnak. A jövevény elé sietnek, örömmel teszik nála tiszteletüket, szívesen fogadják, mert azt hiszik, hozzájuk hasonlóan ő is egy halott lelke. Csak amikor a vendég megszólal: »Én még mindig hús-vér vagyok« – csak ekkor fordulnak el csalódottan. A szellemidéző, miután jól érezte magát egy darabig a boldog elhunytakkal, fáradtan és kifulladva tér haza társaihoz. Ott aztán elmondja, mit élt át.

Mindenki, aki házban vagy sátorban természetes halált halt, a Keskeny Zátony Földjére kerül. Ez egy nagy ország, kint, a nyílt tengeren fekszik, és lakói sokat vadásznak mindenfajta tengeri lényre. A szellemidéző ide is utazhat, de az ilyen révülés pusztán örömforrás. Az olyan utazás, amelynek határozott célja van, leviszi őt a Tenger Úrnőjéhez, aki féltékenyen őrzi a fókákat, így az emberek hiányt szenvednek. Amikor a szellemidéző ilyen lefelé vivő utazásra indul, az előkészületek nagyjából ugyanazok, mint amikor a Nappal Földjére megy. Minden lámpást kioltanak a házban, és régóta halott emberek nyögése és sóhajtozása hallatszik. A sóhajok azt sugallják, hogy a szellemek víz alatt élnek, mint a tengeri állatok. Hallani lehet a loccsanásokat és fújásokat, ahogy az állatok feljönnek levegőért. Ekkor a házban mindenki elénekel egy erőéneket, és ezt ismétlik újra meg újra:

Nyújtjuk a kezünket,
Felsegítünk téged.
Nincs élelmünk,
Nincs zsákmányunk!
Nyújtjuk a kezünket…

Navajo orvosságos emberA nagy szellemidéző előtt kinyílik egy átjáró – szinte olyan, mint egy cső –, amely lefelé visz a földbe, a tenger aljára. Így jut el a Tenger Úrnőjének házához. Úgy néz ki, mint egy hétköznapi ház, de nincs teteje, és minden nyitott, hogy a Tenger Úrnője otthonából, a lámpás mellől szemmel tudja tartani az emberek lakhelyét. Minden lehetséges zsákmány – fókák, szakállas fókák, rozmárok és bálnák – összegyűlt a lámpástól jobbra, ott fekszenek és lélegeznek.
A házat harapós kutya őrzi, azt el kell kergetni, hogy a szellemidéző beléphessen. Amikor végre bejut, a Tenger Úrnője haragja jeléül háttal ül a lámpásnak és a zsákmányállatoknak, amelyeket máskor felküld az embereknek. Haja kócos, zilált
– félelmetes látványt nyújt.
A szellemidézőnek azonnal meg kell ragadnia a vállánál fogva, és arcát a lámpás és az állatok felé kell fordítania. Aztán meg kell simogatnia a haját, kedvesen le kell simítania, mondván:
– A fentiek nem tudnak már fókát ejteni.
Erre a Tenger Úrnője így felel:
– Saját vétkeitek torlaszolják el az utat.
A szellemidézőnek minden képességét latba kell vetnie, hogy lecsillapítsa a haragját. Amikor újraéled az úrnő jó szándéka, egyenként fogja az állatokat, és a földre dobja őket. Aztán mintha örvény keletkezne a ház bejáratánál – az állatok eltűnnek a tengerben. Ez a sikeres vadászat és a bőség jele az emberek számára.
A szellemidéző számára most jött el az idő, hogy visszatérjen az odafönt, otthon rá várakozó társaihoz. Már hallják őt közeledni a távolból. Hallják, hogyan suhan az átjáróban, amelyet a szellemek nyitottak neki. A szellemidéző erőteljes »plu-a-he-he!« kiáltással bukkan föl a helyén, a függöny mögött: »Plu, plu« – mint amikor a tengeri állat, a tüdejében lévő erős nyomás miatt, föltör a mélyből.
Egy pillanatig teljes a csend a házban. Senki nem meri megtörni, amíg meg nem szólal a szellemidéző:
– Mondanivalóm van.
A házban levők mind így felelnek:
– Halljuk, halljuk!
A szellemidéző pedig a szellemek szertartásos nyelvén folytatja:
– Szavak akarnak elhangzani!
Ez jel mindenki számára a házban, hogy vallja meg, mely tabut szegte meg, amellyel kiváltotta a Tenger Úrnőjének haragját.
– Talán az én hibám! Az én hibám! – kiabálnak összevissza. Félelmükben vallanak: félnek az éhségtől és a sikertelen vadászattól. Mindenkit megneveznek a házban. Mindnek meg kell vallania bűnét. Így mindenki tudomást szerez mások titkairól, amelyekről fogalma sem volt. Ám a szellemidéző, mindannak ellenére, amit hallott, esetleg még mindig nem elégedett. Szerencsétlenként beszél magáról, aki még mindig nem tudta meg a teljes igazságot. Újra és újra sirámok törnek ki belőle.
Előfordulhat, hogy valaki olyan rejtegetett bűnnel áll elő, amelyet titokban szeretett volna tartani. Nagy megkönnyebbülés vesz erőt a szellemidézőn, és felkiált:
– Ez volt az! Ez volt az!
Gyakran igen fiatal lány bűnös az otthont sújtó balszerencsében. De ha kész a bűnbánatra, az mindig a jóságának a jele. Amint megvallotta bűnét, a Tenger Úrnője azonnal megbocsát neki. Ekkor mindenkit nagy öröm tölt el, mert sikerült elhárítani a balszerencsét. Mindenki szilárdan hiszi, hogy másnap bőséges lesz a zsákmány.” (Rasmussen, 1946, 39. skk.)

Ahhoz, hogy benyomást szerezzünk a szellemidézés kétségekkel és várakozással teli légköréről, meg kell próbálnunk elképzelni a gyűlés általános hangulatát. Nincsenek olyan szemlélők, akik nem vesznek részt – mindenki résztvevő. Kántálásuk, a szellemeknek feltett kérdéseik, várakozásaik, félelmeik és abbéli reményeik, hogy elhunyt rokonaik esetleg nemsokára mellettük állnak majd szellem formájában, a sámánt világok közti közvetítővé emelik. Kiáltásaik ösztökélik a sámánt, és többé-kevésbé önkívületbe hajszolják. Minden jelenlevő erős vágyakozása, mélységes hite a szellemekben és a természetfeletti iránti áhítata révén végül tetőfokára hág az izgalom, rejtélyes hangok, ismeretlen irányból jövő zajok, állathangok hallatszanak. Ezek és a szellemek által közölt hírek gyakran túlfűtött lelkiállapotot, vallásos eksztázist idéznek elő, amit bátran nevezhetünk módosult tudatállapotnak. Nemcsak a sámán, hanem minden jelenlévő a spirituális elragadtatottság és odaadás állapotába kerül. Ebben a bíráló és kétkedő elemektől mentes légkörben – a gyülekezet nem követel az általunk megszokott értelemben vett kísérleti-tapasztalati bizonyítékot – a sámán akadálytalanul elhagyhatja saját félelmeit és önmagával kapcsolatos kételyeit, és teljesen kinyílhat a spirituális világ magasztossága felé. A spirituális közmegegyezésen alapuló összhang révén a közösség hozzásegíti a sámánt minden ereje szinte emberfeletti összpontosításához, aki így be tud hatolni a tisztán spirituális világba.

Ha meg akarjuk magyarázni az effajta szeánszot, mondhatjuk, hogy megszabadulást jelent a test béklyóitól, és betekintést ad abba, hogyan is néz ki a világ pusztán a tudat szemszögéből. A szeánsz túltengő érzelmei – a félelem, a tisztelet és a szent áhítat – a módosult tudatállapot legáltalánosabb követelményei. Ezek hiánya, vagy egyetlen olyan néző jelenléte, aki nem osztja a gyülekezet alapvetően kozmikus szemléletét, szétbomlaszthatja a szertartást, és ez meghiúsíthatja a rituálét. A révülés támogató hangulatot kíván, azt, hogy az emberek képesek legyenek feladni megszokott, a kauzális, háromdimenziós világban szerzett tapasztalati mintáikat egy többdimenziós, párhuzamos, emberin túli világért. Általában a tudat ilyen átalakulása félelmet vált ki, mert egovesztéssel, sőt az ego halálával jár. Az ilyen önkéntes halál felé lépkedéshez szükséges a közösség biztatása, a közösségi megerősítés. Így a szeánsz a törzs vagy a csoport közösségi vállalkozása. Az ilyen kulturális támasz hiánya okozza a modern társadalmakban a módosult tudatállapot hanyatlását és a kapcsolat elvesztését a szellemek világával.

Szólj hozzá!