Jógananda találkozása mesterével

Az idézet forrása: Egy jógi önéletrajza című könyv • Filosz Kiadó

Jógananda így emlékszik vissza az első találkozásra:

Juktesvar

„Az istenhit bármiféle csodát előidézhet egy kivételével: tanulás nélkül tudniillik nem lehet átmenni a vizsgán.” Undorodva tettem le az „ihlető erejűnek” mondott könyvet, amelyet egy üres pillanatomban vettem a kezembe.

„Ez az író tökéletesen hitetlen – gondoltam. – Szegény fickó, mennyire megbízik az éjfélkor égetett lámpaolajban!”

Megígértem apámnak, hogy elvégzem a gimnáziumot. Szorgalmasnak azonban sehogyan sem tudtam tettetni magam. Az elsuhanó hónapok alatt kevesebbet fordultam elő az iskolában, mint a kalkuttai ghátok elhagyatott pontjain. A velük szomszédos halottégetőket, amelyek különösen éjjelente kísértetiesek, a jógik nagy becsben tartják. Aki megtalálja a halál nélküli lényeget, nem ijedhet meg néhány dísztelen koponya látványától. A csontok gyászos birodalma megérteti velünk emberi létünk végességét. Éjszakai virrasztásaim így különböztek a szorgos nebulókétól.

Közeledett az érettségi időpontja a hindu gimnáziumban. Ilyenkor a várakozás van olyan félelmetes, mint amilyenek a legborzongatóbb kísértetek. Ennek ellenére nyugodt voltam. A hullarablókkal dacolva olyan tudást ástam elő a sírból, amelyet nem az iskolapadban tanítanak. Ennek ellenére híján voltam Szvámí Pranabánanda tudományának, aki könnyűszerrel tudott egyszerre két helyen is jelen lenni. Úgy véltem (sokak szerint minden alap nélkül), az Úr észreveszi szorult helyzetemet, s kimenekít belőle. A tanítványok különösen hajlamosak arra, hogy a bajban egyedül az isteni csodában bízzanak.

– Szervusz, Mukunda! Alig látlak mostanság – egyik délután így köszönt rám egy osztálytársam a Garpar úton.

– Szervusz, Nantú! Iskolai láthatatlanságom kétségtelenül kínos helyzetbe hoz most engem – vallottam be a barátságos tekintet biztatására.
Nantú, aki kitűnő tanuló volt, most szívből jövően elnevette magát, mivel volt valami komikus is a panaszomban.

Svétakétu– Egyszóval semmit sem készültél az érettségire! Akkor nekem kell segítenem! – jelentette ki.
Egyszerű szavai isteni ígéretet hordoztak, s tüstént ellátogattam barátomhoz. Ő kedvesen elmagyarázta azokat a tételeket, amelyek szerinte várhatóak voltak a vizsgán.
– Ezek a kérdések számos bizakodó fiút csapdába csalhatnak. Emlékezz a válaszaimra, s meglásd, nem esik bántódásod.
Késő éjjel tértem haza. Tele volt a fejem frissen szerzett ismeretekkel, s buzgón imádkoztam, hogy a néhány hátralévő kritikus napban ez így is maradjon. Nantú felkészített tehát a különböző tantárgyakból, de idő hiányában elfeledkeztem a szanszkritról. Hevesen emlékeztettem hát Istent a mulasztásra.
Másnap reggel lépteim ritmusára magamban mormolva a tanultakat sétálni indultam. Miközben átvágtam egy sarki telek gyomos területén, tekintetem néhány ott heverő nyomtatott lapra esett. „Győzelem!” – gondoltam, mert szanszkrit verssorok kerültek a kezembe. Kerestem egy panditot, hogy legyen segítségemre, mivel én csak akadozva boldogultam a fordítással. Zengő hangja a mézédes ősi nyelv szépségével töltötte meg a levegőt.
A szanszkrit jelentése: ’csiszolt, teljes’. A szanszkrit valamennyi indoeurópai nyelv legidősebb testvére. Ábécéje a dévanágarí, ami szó szerint annyit tesz, ’az isten lakhelye’. „Aki ismeri nyelvtanomat, Istent is ismeri!” Pánini, az ősi India nagy nyelvésze elismeréssel adózott a szanszkrit nyelv matematikai és lélektani tökélyének. Aki vissza tud vezetni egy nyelvet az eredetére, valóban mindentudónak mondható.
– Ezek a kivételesen szép versszakok vélhetőleg nem lesznek segítségedre a szanszkritvizsgán – bocsátott el a tudós.
Ám ennek a versnek a megismerése mégis átsegített másnap a vizsgán. Nantú hathatós segítségével épp átmentem a léc fölött a többi tárgyból is.
Apám örült, hogy megtartottam a szavamat, és leérettségiztem. Hálát adtam az Úrnak, hiszen egyedül ő vezérelt el Nantúhoz meg az elhagyatott, szeméttel teleszórt telekre. Az ő játékos kegye épp idejében érkezett, hogy megmentsen.
Amikor ismét kezembe került az a korábban elhajított könyv, amelynek szerzője tagadta Isten segítségét a vizsgákon, nem tudtam elfojtani nevetésemet. Magamban ezt gondoltam: „Hogy meglepődnék ez a fickó, ha elmondanám neki, hogy a tetemek szomszédságában végzett meditáció elegendő lehet az érettségihez!”
Friss sikereim után már nyíltan tervezgethettem, hogy elmegyek otthonról. Úgy döntöttem, hogy fiatal barátommal, Dzsiténdra Mazumdárral
Nem tévesztendő össze Dzsatíndrával (Dzsotin Ghóssal), akit a tigrisek iránt megnyilvánuló ellenszenve miatt említettem meg korábban. egy benáreszi remetelakba, Srí Bharát Dharma Mahá­mandal fennhatósága alá költözöm.
Egyik nap szomorkodni kezdtem, hogy rövidesen elhagyom a családomat. Anyám halála óta különösen két öcsém, Szánanda és Bisnú, meg legfiatalabb húgom, Thámú került közel hozzám. Elvonulásom színhelyére, a kis padlásszobába szaladtam, amely oly sokszor volt tanúja viharos szádhanáimnak.
Az istenhez vezető elsődleges út. Itt zokogtam egy-két órát, s ezután páratlan átalakulás ment végbe bennem, mintha valamilyen alkimista tisztítószer dolgozott volna lényemben. Eltűnt minden földi kötődésem,
A hindu szent iratok azt tanítják, hogy a családhoz való kötődés megtévesztő, ha gátolja a tanítványt abban, hogy mindenkiben, még a szerető családtagban is a legfőbb Gondviselőt keresse, nem is beszélve magáról az életről. Jézus is ezt tanította: „Kicsoda az én anyám, és kik az én testvéreim?” (Mt 12,48). s sziklaszilárdan elhatároztam, hogy Istenben keresem legjobb barátomat.
– Még egy utolsó kérés – apám feszengve ejtette ki e szavakat, amikor előtte álltam, hogy áldását fogadjam. – Ne hagyj el engem és bánkódó testvéreidet!

Siva, a jóga ura
Siva, a jóga ura

– Tisztelt atyám, hogyan is fejezhetném ki irántad érzett szeretetemet? Ám nálad is jobban szeretem az Égi Atyát, aki ilyen tökéletes apával ajándékozott meg a földön. Engedj tehát utamra, hogy egy napon Isten mélyebb megértésével térhessek vissza hozzád.
Apám vonakodva ugyan, de beleegyezését adta, hogy útnak induljak Dzsiténdra után, aki már elment a benáreszi remetelakba. Érkezésemkor szívélyesen fogadott a fiatal vezető szvámí, Dajánanda. A magas, vékony, elgondolkodó fiatalember rokonszenves benyomást keltett. Tiszta arcvonásain a Buddháéra emlékeztető önfegyelem ült.
Örültem, hogy új otthonomban is van padlásszoba, s itt tölthetem a hajnal és a reggel óráit. Az ásram tagjai vajmi keveset tudtak a meditációról, ezért úgy gondolták, hogy minden időmet a közösségi életnek kell szentelnem. Délutáni munkámat az irodán példá­ul megdicsérték.
– Ne próbáld túl hamar elérni Istent! – ez a nevetséges mondat akkor hangzott el egyik társam szájából, amikor időnek előtte visszaindultam padlásszobámba. Nyomban Dajánandához siettem, aki Gangeszre néző, kicsiny szentélyében foglalatoskodott.
– Szvámídzsí
A -dzsí a szokásos, tiszteletet kifejező végződés, különösképpen személyes megszólítás esetén, például a szvámídzsí, gurudzsí, Srí Juktésvardzsí szavakban., nem értem, mint kívántok tőlem. Én Isten közvetlen érzékelését keresem. Nélküle nem elégít ki az emberi elismerés vagy valamilyen csoporthoz való tartozás.
A narancssárga ruhás pap szeretettel megveregette a vállamat. A látszat kedvéért megdorgálta közelben tartózkodó társaimat, akikhez így szólt:
– Ne törődjetek Mukundával! Majd megérti, hogyan élünk mi itt.
Ezután udvariasan elrejtettem kétségeimet. A tanítványok elhagyták a termet, szemlátomást nem hatott rájuk a dorgálás. Dajánandának azonban még beszéde volt velem.
– Mukunda, látom, hogy apád rendszeresen küld pénzt. Kérlek, juttasd vissza hozzá, mivel itt nincs szükséged ilyesmire. A fegyelmezéshez az étkezés is hozzátartozik. Ezért ne tedd szóvá, ha éhes vagy!
Nem tudom, ott égett-e az éhség a szememben. Hogy mennyire éhes voltam, azt csak én tudtam. A nap folyamán először mindig csak délben kaptunk enni. Odahaza hozzászoktam, hogy reggel kilenckor bőséges reggeli vár az asztalon.
Ez a háromórás eltolódás napról napra elviselhetetlenebbé vált. Hol voltak már azok a kalkuttai idők, amikor tíz perc késésért megfeddhettem a szakácsot! Megpróbáltam megfékezni az étvágyamat; tartottam egy huszonnégy órás böjtöt. Megkétszerezett lelkesedéssel vártam a következő delet.
– Dajánandadzsí vonata késik, az ő érkezéséig nem eszünk – ezt az elkeserítő hírt Dzsiténdra hozta.
A szvámí két hétig volt távol, és sok finomság várta hazatértét. A levegőben étvágygerjesztő illatok terjengtek. Mivel más nem akadt, előző napi böjtöm dicsőségét habzsoltam.
Istenem, siettesd azt a vonatot!
„Az égi Gondviselőnek bizonyára nincs része a Dajánanda-féle kínzásban” – okoskodtam. Csakhogy Isten figyelme ezúttal elkalandozhatott, mert egymás után teltek-múltak az órák. Vezetőnk csak sötétedés után lépett be az ajtón. Kitörő örömmel üdvözöltem.
– Dajánandadzsí előbb megfürdik és meditál étkezés előtt – közölte a rossz hírt Dzsiténdra.
Csaknem összeestem már a mardosó éhségtől. Fiatal gyomrom nem szokta meg az éhezést, s most fellázadt. Lelki szemeim előtt felvonultak az éhínségek áldozatai.
„Nos, a következő én leszek ebben a benáreszi remetelakban” – gondoltam. Kilenckor véget ért a megpróbáltatásunk. Micsoda mennyei gyönyörök vártak ezután! Emlékezetemben úgy él ez az étkezés, akár a legszebb emlék.
Bármennyire lefoglalt azonban az étkezés, nem kerülte el a figyelmemet, hogy Dajánanda szórakozottan evett. Láthatóan fölötte állt az én földhözragadt szemléletemnek.
– Nem voltál éhes, Szvámídzsí? – most, hogy jól belaktam, egyedül maradtam a vezetőnkkel a dolgozószobájában.
– Na, igen! – mondta. – Az elmúlt négy napot étlen-szomjan töltöttem. Soha nem eszem vonaton, hiszen tele van a világi emberek sokféle rezgésével. A magam részéről szigorúan tartom rendem sásztrikus szabályait.
A sásztrák, azaz a szent könyvek négyfajta írást tartalmaznak: a srutit, a szmritit, a puránát és a tantrát. Ezek az átfogó értekezések felölelik a vallási és társadalmi élet minden megnyilvánulását, továbbá a jog, az orvostudomány, az építészet, a művészet stb. megannyi kérdését. A srutik „közvetlenül hallott”, avagy „felfedett” írások, ide tartoznak a Védák. A szmritiket, azaz az emlékezetben őrzött hagyományt még a régmúltban leírták, ilyen a világ két leghosszabb elbeszélő költeménye, a Mahábhárata és a Rámájana. A puránák (tizennyolc van belőlük) szó szerinti jelentése: ’ősi allegóriák’. A tantrák jelentése ’rítusok’, ’rituálék’. Ezek az értékezések mély igazságokat közvetítenek, amelyeket jelképrendszerük alaposan elfátyoloz. Tudod, szervezéssel kapcsolatos gondok aggasztanak. Ma este otthon ezért kihagytam a vacsorát. Minek úgy sietni? Holnap gondoskodom majd a megfelelő étkezésről – nevette el magát vidáman.
Valósággal fojtogatott a szégyen. Mivel azonban nem felejtettem el egykönnyen a borzasztó tegnapi napot, megkockáztattam egy további megjegyzést.
– Szvámídzsí, nehezemre esik megfogadnom az útmutatásaidat. Mi lesz, ha nem kérek enni, és senkinek sem jutok eszébe? Éhen is halhatok.
– Akkor halj meg! – ez a riasztó tanács késként hasított a levegőbe. – Ha muszáj, halj meg, Mukunda! Ne hidd, hogy az étel energiája táplál, és nem Isten hatalma! Ő, aki megalkotta a táplálék megannyi formáját, Ő, aki étvágyat adott nekünk, kétségtelenül hívei ellátásáról is gondoskodik. Ne gondold, hogy rizsen élsz, hogy a pénz vagy az emberek tartanak fenn! Vajon mire jutnál velük, ha Isten visszatartaná a lélegzetedet? Emezek puszta eszközök az Ő kezében. Te magad, saját képességeidnek köszönhetően emészted meg a táplálékot? Használd megkülönböztetőképességed kardját, Mukunda! Messed el a látszatok láncát, és lásd meg az egyedüli okot!
Úgy éreztem, metszően éles szavai a csontomba hasítanak. Nem hihettem többé, hogy a test parancsa előbbre való a lélekénél. Ott, akkor megízleltem a szellem mindenekfelettvalóságát. Hány és hány idegen városban nyílt alkalmam későbbi életemben, folytonos vándorlásaim során bebizonyítani a benáreszi remetelakban hallottak igazságát!
Kalkuttából egyedül a szádhu ezüstamulettjét vittem magammal, amelyet még anyám hagyott rám. Miután évekig őrizgettem, most is gondosan elrejtettem ásrambeli szobámban. Egyik reggel gyönyörködni szerettem volna a talizmánban, ezért kinyitottam a lezárt dobozt. A fedél érintetlen volt, ám az amulettnek nyoma veszett! Rémülten téptem fel a borítékját, de bizony azt is üresen találtam. A talizmán eltűnt, pontosan úgy, ahogyan annak idején a szádhu megjövendölte, felolvadt az éterben, ahonnan elővarázsolta.
Közben Dajánanda követőivel is egyre inkább megromlott a kapcsolatom. Távolságtartó lettem velük szemben, mire ők is elidegenedtek tőlem. Szigorú ragaszkodásom a meditációhoz – amiért hátrahagytam otthonomat és világi törekvéseimet – sekélyes kritikára késztette ellenlábasaimat.
Spirituális szenvedés által hajtva, egyszer hajnalban a padlásszobámba léptem, és meditálni kezdtem. Kételyek gyötörtek, s elhatároztam, addig imádkozom, amíg választ kapok kérdéseimre.
– Mindenség Könyörületes Édesanyja, hadd ismerjelek meg látomások révén vagy egy általad küldött gurun keresztül!
Teltek-múltak az órák, és én hiába zokogtam, nem érkezett válasz. Hirtelen úgy éreztem, testem felemelkedik egy leírhatatlan égi körbe.
– Mestered ma eljő! – az Istenanya hangja egyszerre mindenünnen és sehonnan zengett.
Túlvilági látomásomat egy helybéli prózai kiáltása törte meg. Egy Hábúnak nevezett fiatal pap szólított a földszinti konyhából.
– Mukunda, elég legyen a meditációból! Szükségünk van a munkádra.
Más napon talán ingerülten válaszoltam volna, most azonban letöröltem könnyáztatta orcámat, és alázatosan engedelmeskedtem a felszólításnak. Hábúval együtt egy távoli piacra indultunk Benáresz bengáli negyedében. A kegyetlenül perzselő indiai nap még nem ért delelőpontjára, amikor bevásároltunk a bazárban. Háziasszonyok, idegenvezetők, papok, egyszerűen öltözött özvegyek, méltóságteljes bráhmanák és a mindenütt jelen lévő szent bikák színes kavalkádján vágtuk keresztül magunkat. Ahogy utat törtem magamnak Hábúval, szemembe ötlött egy keskeny, jellegtelen sikátor.
A végében Krisztusra emlékeztető férfiú állt mozdulatlanul a szvá­mík okkersárga köntösében. Első pillantásra ismerősnek tetszett valahonnan, s mohón siklott végig rajta a pillantásom. Aztán megrohant a kétség.
„Összetéveszted ezt a vándorszerzetest valakivel, akit ismersz – gondoltam. – Menj tovább, te álmodozó!”
Tíz perc elteltével súlyos zsibbadást éreztem a lábamban. Úgy éreztem, kővé vált, s egy tapodtat sem tudok továbbmenni. Amikor nagy nehezen megfordultam, lábamba visszaköltözött az élet. Az ellenkező irányba tekintve azonban megint az előbbi különös súly nehezedett rám.
„A szent magához vonz, akár egy mágnes!” – gondoltam, s ezzel Hábú karjába nyomtam csomagjaimat. Addig is ámuldozva nézte toporgásomat, és most nevetésben tört ki.
– Mi ütött beléd? Megbolondultál?
Feltoluló érzelmeim mindennemű visszavágást megakadályoztak, s én némán elsiettem.
Úgy szaporáztam lépteimet, mint akinek szárnya nőtt. A keskeny közbe érve futó pillantással meggyőződtem arról, hogy a néma jelenés még mindig ott áll előbbi helyén, s engem fürkész. Néhány gyors lépéssel a lába elé vetettem magam.
– Gurudéva!
’Isteni tanár’: a spirituális vezető megszokott szanszkrit megnevezése. Angolul és más nyelveken ez egyszerűen a mester kifejezéssel adható vissza.
Az isteni arcot ezer és ezer látomás mutatta már nekem. Ez a jégmadárszempár, ez az oroszlánsörény a hegyes szakállal nem egyszer derítette fel álmaimat, s olyan ígéretet hordozott, amelyet akkor még nem értettem.
– Kedvesem, végre eljöttél hát! – Gurum újra meg újra elmondta ezt a mondatot bengáliul, miközben hangja örömtől remegett. – Hány éve várok rád!
Mindketten elnémultunk, hiszen e pillanatban merőben fölöslegesnek tetszettek a szavak. Néma dal szállt a mester szívétől a tanítványéig. Tévedhetetlen ösztönnel megéreztem, hogy gurum ismeri Istent, és elvezet Hozzá. Jelen életem homálya mögül születésem előtti emlékek tolultak fel. Drámai pillanatok, amelyekben múlt, jelen és jövő ölelkezett! Nem ez volt az első nap, amely a szent lábak előtt talált!
Gurum kézen fogott, és elvezetett a Ráná Mahal nevű városrészben található ideiglenes szálláshelyére. Határozottan lépdelt szálas alakja. Ötvenöt éves lehetett ekkor, de olyan fürge volt, akár egy fiatalember. Nagy, sötét szempárjában mélységes bölcsesség fénye csillogott. Markáns arcvonásait enyhén göndörödő fürtök szegélyezték. Erő és szelídség keveredett ezen az arcon. Miközben kiléptünk a ház Gangeszre néző kőerkélyére, gurum gyöngéden megszólalt:
– Neked adom remetelakom, és mindenemet, amim csak van.
– Uram, én bölcsességért jöttem, meg azért, hogy kapcsolatba lépjek Istennel. Ezek azok a kincseid, amelyekre áhítozom!
A gyorsan érkező indiai alkonyat már félig ránk borította függönyét, amikor mesterem újra megszólalt. Tekintetében végtelen szelídség ült.
– Neked adom feltétel nélküli szeretetemet.
Drága szavak! Negyed századnak kellett elmúlnia, hogy gurum újra hangot adjon irántam érzett szeretetének. Nem szokott a fecsegéshez, a csönd jobban illet óceánmély szívéhez.
– Te is megadod nekem ugyanezt? – gyermeki bizalommal nézett rám.
– Az örökkévalóságig foglak szeretni, Gurudéva!
– A közönséges szeretet önző, a vágyak és kielégülések sötétjében gyökerezik. Az isteni szeretet ezzel szemben nem szab feltételeket, nincsenek határai, és sohasem csökken. A tiszta szeretet érintése egyszer és mindenkorra lehorgonyozza az ingatag emberi szívet. – Majd pedig alázatosan hozzátette: – Ha valaha is azt tapasztalod, hogy nem vagyok egységben Istennel, kérlek, vond öledbe fejemet, és segíts visszatérni a Kozmikus Szeretetthez, akit mindketten imádunk.
Ezután felállt a sűrűsödő sötétben, s egy belső helyiségbe vezetett. Miközben mangót és mandulás édességeket ettünk, mesterem észrevétlenül rám vonatkozó információkat szőtt a beszédébe. Megdöbbentett mindentudása, kivált mert veleszületett szerénységgel párosult.
– Ne sajnáld az amulettedet! Kiszolgálta az idejét – mint isteni tükörben, gurumban nyilvánvalóan egész életem tükröződött.
– Jelenléted élő valósága, mester, nagyobb örömet okoz minden jelképes tárgynál.
– Ideje változtatnod, hiszen nem érzed jól magad a remetelakban.
Egy szóval sem említettem életem részleteit, de ez mostantól fölöslegesnek is tetszett! A maga természetes, keresetlen modorával mesterem értésemre adta, hogy nem kívánja dicsértetni magát tisztánlátó képessége miatt.
– Menj vissza Kalkuttába! Miért fosztanád meg éppen a rokonaidat az emberek iránt érzett szeretetedtől?
Ez a javaslat elszomorított. Való igaz, családom folyvást visszatérésemet leste, bár jómagam nem válaszoltam a levelekben olvasott sürgetésekre.
– Hadd röpködjön a kismadár a metafizika egeiben. Szárnyai előbb-utóbb elfáradnak majd abban a sűrű légkörben. Nem telik bele sok idő, és hazarepül a drága, összezárja szárnyát, és békén megül a családi fészekben – füstölgött Ananta.
Még elevenen élt emlékezetemben ez a csüggesztő hasonlat, s feltettem magamban, hogy semmiképpen sem „térek meg a családi fé­szekbe”.
– Nem térek haza, uram, hanem téged követlek, akárhová mész is. Kérlek, mondd meg a neved és a címed!
– Szvámí Srí Juktésvar Girinek hívnak. Fő remetelakom Szírámpurban van, a Ráj ghát közben. Most anyámat jöttem meglátogatni néhány napra.
Elgondolkoztam, milyen bonyolult játékokat játszik Isten a híveivel. Szí­rámpur mindössze tizennyolc kilométerre esik Kalkuttától, mégsem találkoztam soha azon a környéken a gurummal. Kásí (Benáresz) ősi városába kellett jönnünk, hogy találkozzunk, amelyet megszentelt Lahiri Mahásaja emléke. De járt itt Buddha, Sankarácsárja meg sok más jógi-Krisztus.
– Négy hét múlva újra eljössz hozzám – Srí Juktésvar hangja először csengett szigorúan. – Most, hogy biztosítottalak végtelen szeretetemről, és kimutattam örömömet, amiért megtaláltalak, rajtad áll, hogy teljesíted-e kérésemet. Legközelebb, amikor találkozunk, tenned kell valamit azért, hogy újraéleszd érdeklődésemet. Nem fogadlak első szóra a tanítványaim közé, ehhez tökéletesen alá kell vetned magad szigorú képzésemnek.
Makacsul hallgattam. Gurum nyomban kitalálta a gondolatomat.
– Attól félsz, hogy kinevetnek a rokonaid?
– Nem megyek vissza.
– Harminc napon belül visszatérsz.
– Soha.
Most, hogy kiadhattam magamból a feszültséget, tiszteletteljesen a lába elé borultam, majd távoztam. Miközben az éjféli sötétségben a remetelak felé baktattam, azon tépelődtem, miért végződött ilyen kellemetlenül ez a találkozás. A májá kettős serpenyője, az egyikben az öröm, a másikban az elmaradhatatlan bánat! Fiatal szívem még nem volt elég képlékeny, még gurum varázsló ujjainak sem engedelmeskedett.
Másnap reggeltől a remetelak lakói még inkább ellenem fordultak, alaposan megkeserítve napjaimat ilyen vagy olyan durvaságukkal. Három hét telt el így, aztán Dajánanda elhagyta az ásramot, hogy részt vegyen egy bombayi konferencián. Távollétében elszabadult a pokol, s társaim megannyi gonoszsága az én gyámoltalan fejemre zúdult.
– Mukunda ingyenélő, aki elfogadja ugyan a remetelak vendégszeretetét, de semmit nem ad cserébe.
Miután kihallgattam e szavakat, először bántam meg, hogy a vezető kérésének engedve visszaküldtem a pénzt apámhoz. Nehéz szívvel kerestem fel egyedüli barátomat, Dzsiténdrát.
– Elmegyek. Kérlek, ha Dajánándadzsí visszatér, mondd meg neki, sajnálom, hogy így alakult.
– Én is elmegyek! Nekem sem könnyebb itt meditálnom, mint neked – Dzsiténdra hangja határozottan csengett.
– Találkoztam egy Krisztushoz hasonló szenttel. Keressük fel Szí­rámpurban!
A madár most már készen állt arra, hogy hazatérjen a kalkuttai fészekbe!