Vissza ide: Japán

Yamamoto Cunetomo

Hagakure

A szamurájok kódexe

Készleten

999 Ft779 Ft11%

Készleten

Kiadó: , 2016

Oldalszám: 269

Kötés típusa: Kartonált

Fordító: Kárpáti Gábor

ISBN: 9789632277264

Műfajok: , ,

A Hagakure (jelentése: „Levelek alatt”) a Szamuráj Útjára, a Busidóra vonatkozó rövid tanítások, történetek és feljegyzések gyűjteménye a XVIII. sz. elejéről, amelyet a később zen szerzetessé vált szamuráj, Jamamoto Cunetomo diktált le lelkes tanítványának.
Az eredeti szöveget kézzel másolták, és adták körbe a Nyugat-Japánban élő Nabesima-klán fiatal csatlósai körében.
A második világháború után egyetlen könyvet sem ítéltek el olyan hevesen, mint a Hagakurét. A műnek jelentős szerepe volt abban, hogy felbátorítsa a japán fiatalságot, akik a háború utolsó, elkeseredett szakaszában ezzel a klasszikussá vált idézettel vállalták az önkéntes halált: „Rájöttem, hogy a Busido a halálban gyökerezik.” A beható tanulmányozás azonban megmutatja, hogy a Hagakure nem más, mint Cunetomo szenvedélyes gyűjtésének eredménye, amelyet békeidőben állított össze a Szamuráj Útjáról. Ez pedig az „úgy halj meg, mint egy igazi szamuráj” alapgondolatán, azaz a bátor, igazságos és erényes harcos ideálján nyugszik.
A magyar nyelven először megjelenő forrás a teljes szövegből közel négyszáz történetet tartalmaz; azokat, amelyek a leghívebben tükrözik a Hagakure szemléletét, filozófiáját.

Történelmi háttér

Meg kell jegyeznünk, hogy a Hagakure már több száz évvel a hadakozó fejedelmek kora után keletkezett, és az 1637-es simabarai keresztény felkelés óta is több mint hetven év telt el. Az ipar és a kereskedelem fellendülése a városok jólétéhez vezetett, amelyhez a művészetek virágzása társult. Ez a virágzás a hanyatló Genroku (1688-1711) éveiben tetőzött.

Az a kor, amelyben a Hagakure íródott, Jamamoto Cunetomo szemében csak egy folyamatosan hanyatló, rothadó világ volt, amely homlokegyenest különbözött a “kezdeti időktől”, a Nabesima-hűbérbirtok megalapításának bizonytalan éveitől. Nabesima Motosige 1590-ben hozta létre az uradalmat, majd ügyesen megőrizte hűbérbirtoka épségét Japán hatalmas uralkodója, Tojotomi Hidejosi halála után is. Az 1600-as, sorsdöntő szekigaharai csata előtt a Nabesima-klán ugyanis a Tojotomi-családért harcoló nyugati tömb oldalán állt, majd később átállt a sokat ígérő Tokugava oldalra.

Cunetomo korában nem csoda, hogy a harcos idők szabad szellemét a csatlósok egykedvű, hamis mentalitása váltotta fel, akiknek a megélhetését a hűbéruraktól fizetség gyanánt kapott, rangtól és beosztástól függő járandóság biztosította. így a hűbérurak hatalma erősebb lett, mint a korábbi haduraké, melynek következtében a csatlósok teljes és feltétel nélküli engedelmességgel tartoztak nekik. A csatákat túlélő, keménykötésű veteránokat felváltották az egyéniség és meghatározó személyiség nélküli fizetett csatlósok, akiket a a közigazgatásban, a tudományokban és a művészetekben tanúsított tehetségükért jutalmaztak. Egy, a nagy csatákban érdemeket szerzett, kiszolgált, öreg harcost úgy mutatja be a Hagakure, mint minden vagyonát elvesztett, kétségbeesett rablót, aki tüntetőleg, a fiatal nagyúr iránti nyílt megvetéssel, golyó nélkül lő a klán lőgyakorlatán. A fiatal csatlósok viszont nem beszélnek másról, csak pénzről, nőkről és ruhákról. Az utcákon lesütött szemű szamurájok járkálnak, akikből hiányzik a harcos idők bátorsága. A történetekben megjelenik egy híres orvos is, aki megállapítja, hogy a szamurájok elnőiesedtek, mivel pulzusuk már nem különbözik a törékeny nők pulzusától. Közben mindenki arra törekszik, hogy a nagyobb városok divatját kövesse.

Ezek mind a Tokugava-sógunátus békés időszakának számlájára írandók. Az egész országra kiterjedő, jól kigondolt közigazgatásnak, és a kemény kézzel tartott feudális nagyuraknak köszönhetően a sógunátus megakadályozta, hogy az erős hűbérbirtokok összefogjanak, és megdöntsék a központosított hatalmat. Cunetomónak, aki szívesen tekintett vissza a régmúlt idők harci szellemére, ez a jelenség roppant szánalomra méltónak tűnt. A Hagakuréban minden szava a szamurájok életerejét és bátorságát visszaállító szenvedélyes kiáltás. Olyan harci szellemért küzdött, amelyet nem köt béklyóba a sógunátus által jóváhagyott tudományos, konfucianista szónoklat.

A Busido a Hagakuréban

Ahhoz, hogy megértsük a Hagakure alap szellemiségét, vissza kell kanyarodnunk ehhez a jól ismert mondathoz: “Rájöttem, hogy a Busido a halálban gyökerezik.” Az általánosan elfogadott nézettel szemben, a Hagakure nem a hűbérúr iránti hűséget tartja a legfontosabbnak, hanem a halál jelenségét, a halál elfogadásának módját és az ember lelki viszonyulását a halálhoz – a hűség kérdése viszont ennek csak egy következménye. A halál erkölcsfilozófiája meglehetősen összetett, amely túllép a szamurájok alapvető etikai törvényein és a hűbérúr és vazallusa közti kapcsolat szabályain.

Ez a filozófia elsősorban a “szégyen etikájához” fordul, azaz ahhoz a mentalitáshoz, amit a szamurájok osztálya tanúsított a szégyen mindenáron való elkerülése érdekében. “Ha dönteni kell élet és halál között” – hangsúlyozza a Hagakure, – “az embernek habozás nélkül a halált kell választania.” Ez azt sugallja a szamurájnak, hogy szabaduljon meg az önszeretettől és a felesleges mérlegeléstől, és vesse magát egyenesen a halál karmai közé. A cél természetesen nem az értelmetlen halál, hanem annak az állapotnak az elérése, amelyben az ember megszabadul minden halálfélelmétől. Ebben a kivételes lelkiállapotban megszűnik a félelem okozta cselekvésképtelenség, önsajnálat és mindennemű ragaszkodás: az igazi belső szabadság gátjai – így szinte paradox módon megnyílik előtte a halál elfogadásával járó tisztességes élet is. “Az igazán bátor férfi nem gondol a küzdelem eredményére. Hevesen a halál karmai közé veti magát, így feltárul tudatában igazi énje.” Ha megértjük ezt a gondolkodásmódot, természetessé válik az is, miért hangsúlyozza annyira Cunetomo azt, hogy “haladéktalanul morfondírozz halálod különféle módjain, és képzeld el az utolsó percedet.” A halál legijesztőbb volta ismeretlenségében rejlik, de képzeletünkben tárgyilagosan elemezgetve egyre közelebb kerülhetünk rejtelmeihez; a halál közelsége megszokottá válik, miközben maga a halálfélelem egyre jobban eltörpül. Ez a Busido egyik “receptje” a legnagyobb erénynek tartott, rendíthetetlen bátorság megszerzéséhez, és a gyávaság miatti megszégyenülés elkerüléséhez.

Azt gondolhatnánk, hogy ez a szemléletmód meglehetősen sajátos, és csak a szamurájok társadalmát jellemzi. Kiválóan cáfolja ezt a tévhitet egy másik nagy harcos-társadalomban, a Római Birodalomban oly népszerű sztoikus filozófia. Seneca vigasztalásaiban és erkölcsi leveleiben a halálra vonatkozóan szinte szóról szóra megtaláljuk a hasonló párhuzamokat.

A szégyen elkerülésének meglehetősen egyértelmű módja – a halál figyelmen kívül hagyása – érthető volt minden szamurájnak, akiknek a harc volt a kötelességük. Valójában a Tokugava-sógunátus nyugalmas napjaiban a legjellemzőbb élet-halál helyzet a verekedés és a párbaj volt. Ezért a négy fogadalom azért kezdődik azzal, hogy “Soha ne maradj le másoktól a Busido követésében”, hogy a szamurájok ezekben a kardpárbajokban ugyanolyan bátor és tiszteletreméltó magatartást tanúsítsanak, mint őseik a csatatereken.

Ahhoz, hogy a döntő pillanatban a halál torkába tudjanak ugrani, a szamurájnak éjjel-nappal felkészültnek kell lennie rá. A Hagakure azt tanítja, hogy az állandó gyakorlás alakítja ki ezt a mentalitást: “Mindennap, reggel, nyugodt lelkiállapotban gondold azt, hogy halott vagy.”

A halál filozófiája szintén megtalálta a maga helyét a csatlósi szolgálatban is. Cunetomo szerint: “Aki bármely pillanatban számít a halálra, […] az képes lesz egész életében hiba nélkül szolgálni urát.” A halál filozófiája – milyen érdekes – így teljes és értékes életet kínál az elszánt csatlósnak! Békeidőben a csatlós valójában nem volt állandóan életveszélyben, így ez a filozófia a helyzethez alkalmazkodva kissé átalakult, miszerint: “A csatlósnak mindenekelőtt rendíthetetlen odaadással […] szívvel, lélekkel csak az urára kell gondolnia”, minden önzéstől mentesen. A konfucianisták által hirdetett, elfogadható hűséggel szemben a csatlós, “aki urával egyetértésben régóta lemondott életéről és szívéről”, érzelmi nem pedig értelmi alapon kötődött urához. Természetesen a fizikai halál lehetősége továbbra sem merült feledésbe: “Az embernek mindig észben kell tartania, hogy a legrosszabb, ami egy csatlóssal történhet, nem az, […] ha szeppuku elkövetésére kényszerítik.” A legcsekélyebb hiba vagy helytelen magatartás könnyen szeppukut vonhatott maga után vagy járandóságának megvonását eredményezhette, ami utóbbi éhhalálhoz vezetett.

Gyakran találkozunk a Hagakuréban a halál filozófiájának másfajta kifejtésével is. A cél eléréséhez az kell, hogy “tisztává és egyszerűvé váljunk”, mert ezt teszi lehetővé, hogy szívünket és lelkünket áldozzuk az ügyért az adott pillanatban. Ezt segíti továbbá a “mindennapi halál” is, amely teljesen kiöli az önimádatot, így helyet teremt a célunk megvalósítását szolgáló, őszinte, önzetlen törekvésnek. “Mialatt kellő igyekezettel küzdünk érte, valami kikristályosodik elménkben. Ez a valami urunk iránti hűs&amp eacute;günkben, szüleink iránt táplált gyermeki szeretetünkben és a Busido bátor követésében mutatkozik meg. Ezek mellett azonban számtalan más formában is megjelenik.” A hűbérúrhoz való hűség Cunetomo szerint “az odaadó lelkesedés az adott pillanatban”. Az eddigiek értelmében tehát az idealizált “haláltudat” az ember céljáért való odaadó lelkesedés és törekvés, amelyből aztán a hűség, a bátorság és a gyermeki kötelesség tör elő.

    TARTALOM

    • Előszó a magyar kiadáshoz
    • Előszó – Bevezetés
    • HAGAKURE: Nyugodt éjszakai beszélgetés
    • Az első könyvből
    • A második könyvből
    • A harmadik könyvből
    • A negyedik könyvből
    • Az ötödik könyvből
    • A hatodik könyvből
    • A hetedik könyvből
    • A nyolcadik könyvből
    • A kilencedik könyvből
    • A tizedik könyvből
    • A tizenegyedik könyvből
    • Irodalom
    • Időrendi áttekintés
    • Nevek és kifejezések magyarázata