Hamvas Béla

Öt géniusz – esszék

Készleten

2494 Ft2244 Ft10%

Készleten

Kiadó: , 2015

Oldalszám: 328

Kötés típusa: Kemény tábla

ISBN: 9786155269714

Műfajok: ,

Hamvas Béla Az öt géniusz című könyvében spirituális esszenciája felől közelítve mutatja be Magyarország tájait, hangulatait, az ott élő emberek jellemét, és életrendjét, vagyis Magyarország géniuszait.

Mit ért Hamvas Béla géniusz alatt?

Lényegében egy földrajzi terület geográfiai jellemzőinek, és az ott élő emberek kultúrájának, jellemének és életrendjének szerves egységét, ami egy szellemiséget alkot. Hamvas Béla Kevés olyan mély gondolatokat papírra vető filozófusunk van, mint Hamvas Béla. És talán nem túlzás azt mondani, hogy „Az öt géniusz” egyike a legfontosabb műveinek, abban az értelemben, hogy ennek ismerete nélkül talán nem is tudjuk elhelyezni Hamvas Bélát a világ nagy szellemei között. Személy szerint úgy gondolom, hogy a mű jelentősége még a Scientia Sacra-n is túlmutat.

De mi az a „géniusz” Hamvasnál?

A rómaiak is használták még a mindannyiunk számára ismerős fogalmat: „genius loci”, azaz a hely szelleme. A hely szelleme pedig a maga képére formálja az embert, annak mindent jellemzőjét, képességét szellemi, lelki és fizikai valóját. Maga a rasszizmus, kiáltanak fel ilyenkor honi liberálisaink, bizonyítva, hogy semmit sem értenek Hamvasból. Géniusz tehát: egy adott, földrajzilag is jól körülírható terület jellemzőinek, az ott élő emberek kultúrájának, jellemének, életrendjének szerves egysége. Ismételjem meg, szerves egysége, és nem összessége. A szerves egység, ami valamikor a világot is egybetartotta, a boldog aranykor idején, amit a tradicionalista filozófusok és közírók már bemutattak nekünk itthon is. Ez az aranykor pedig nem más – szerintem -, mint a géniuszok tökéletes harmóniája, egyénen, nemzeten, emberiségen belül.

Forrás: https://kuruc.info/r/6/83451/

Hamvas Béláról

Egy alig ismert szellemóriás: Hamvas Béla a magyar irodalomnak, a magyar szellem történetének magányos cédrusa.
Nem annyira magányos, társtalan és meg nem értett, mint Csontváry – de saját korában reménytelenül idegen lángelme. Nem olyan drámai, mint Ady vagy Füst Milán, nem olyan irodalmi kóborlovag, mint Márai, nem olyan lírai, mint Krúdy, nem olyan intellektuális világfi, mint Szentkuthy Miklós. De mindezek magányossága rokon az övével, és Bartók egyetemessége és asztrális egyedülléte, kozmikus érzékenysége és ébersége is. Mennyi monumentalitás, mennyi zordon nagyság – a Himalájának nincs ennyi csúcsa… És ha hozzávesszük mindezekhez Kerényi csillogását, Weöres álarcok mögötti időtlen metafizikáját s még megannyi sziporkázó értéket, okos tanítást vagy világot értelmező bölcsességet, nem is értjük, hogy a magyar szellemnek ebben az arany századában miért is kellett Hamvasnak ismeretlenként, szinte észrevétlenül sírba szállnia. Ha jól tudom, egy rövid, szemérmes, neki dedikált vers (az Új Emberben, Hoványi János akkoriban sem ismert és ma sem nagyon számon tartott költőtől): ez volt az egyetlen nekrológ, amellyel a nemzet búcsúztatta.

Hova lettek a barátok, a társak és a társtalan szellemi testvérek és mindazok, akiket mindezek tanítottak – van-e értelme a kultúrának, ha csak ilyen utókort képes nevelni magának? Van-e még értelme dédelgetnünk azt az illúziót, hogy minden remekművel: verssel, regénnyel, festménnyel, zongoraversennyel, filmmel nemesedik a világ, gazdagabb lesz a nemzet, tökéletesebb lesz az emberi nem – hogy egyre több okosabb, bölcsebb és igazságosabb utód lép az elődök nyomába – hogy igenis, megy a könyvek által elébb a világ…

Hamvas egyébként ennek épp az ellenkezőjét gondolta – azt, hogy az emberiség egyre lebutítottabb állapotba kerül. Nemigen hitt a haladásban és nemigen hitt a fejlődésben, főleg pedig a két fogalom összeköthetőségében nem, és a krízist a modern emberiség állandó létállapotának tekintette. Ennek mintegy cáfolataként utolérhetetlen életművet hozott létre. Mint gondolkodó, mint regényíró és mint esszéíró. E kötet az utóbbiakból nyújt válogatást. Azért az esszére esett a választásom, mert azon talán lehet vitatkozni, hogy mondjuk kinek köszönhetjük a legnagyobb magyar regényeket – de hogy Hamvasnál lefegyverzőbb eleganciával, nála meggyőzőbben, veretesebben és magával ragadóbb sodrással, a francia és angol klasszikus elődök méltóbb utódaként senki nem írt esszét magyarul, ez meggyőződésem; és remélem, e véleményemet igen sokan fogják osztani jelen kötet olvasói közül.

Hamvas elsőrendű fényességű állócsillag szellemi égboltomon tizenéves korom óta, amikor is – még a hetvenes évek elején – szerény eszközeimmel Hamvas rehabilitációjának szolgálatába szegődtem. Azóta nem kevés csillag, bolygó és üstökös fénye elfakult szemem előtt ezen az égbolton, Hamvast azonban folyamatosan ott érzékelem a legfényesebb égitestek között.
Hogy e válogatásnak hány olvasót sikerül bevonnia a tudás és az írás minőségének e magasiskolájába – e pillanatban erről aligha lehet fogalmam. De tudom, hogy ennél fontosabb könyvet aligha bocsáthattunk útjára.”

Szőcs Géza