A lustaság

Az idézet forrása: Hogyan tegyük szövetségesünké az elménket? című könyv • Filosz Kiadó

Szakjong Mipam Rinpocse tanítása a meditáció során fellépő lustaságról

A kezdő meditálók számára az egyik legnagyobb kihívást jelentő akadály a lustaság. A lustaság már az előtt is akadály lehet, hogy eljutunk az ülőpárnáig, hiszen megakadályozhat abban, hogy valaha is eljussunk oda. A lustaság tibetiül lelo, melynek kiejtése megegyezik az angol lay low [tönkretenni, szó szerint: alacsonyan feküdni] kifejezéssel. Bármelyik kul­­túrát nézzük is, a lustaság [magyarul még: henyélés, semmittevés] azt jelenti, hogy egyszerűen elfekszünk. A lustasághoz a kimerülés minősége társul, mintha életerőnk alacsony szinten lenne. Időnként ezt nehéz észrevenni, mert úgy érezzük, ezek vagyunk. Ez be­­férkőzik a legbensőségesebb terünkbe, és a kényelemhez való ragaszkodásként nyilvánul meg. Lehet, hogy rengeteget alszunk, még sincs bennünk semmi lelkesedés. Inkább a kanapén fekve néznénk a tévét, olvasnánk az újságot, vagy elnyúlnánk a padlón.

Van egy barátom, aki különösképpen hajlamos az általános lustaságrohamokra. Egyszer például egy közös pihenés során úgy döntött, hogy elnyúlik a kanapén. Töltött magának egy italt, maga mellé tette a kisasztalra, és lefeküdt. Néhány perc után ráeszmélt, hogy a poharát az asztal túlsó végére tette le, s nem éri el. Ahelyett hogy felült volna, és elvette volna a poharát, a kanapé párnái között beékelődve talált egy ruhaakasztót, és az asztalka lábát azzal húzta közelebb magához. Ahogy az előre látható volt, az ital leesett az asztalról. Gyakran sokkal több energiánk megy el arra, hogy lusták vagyunk, mintha közvetlenül az életünkkel foglalkoznánk.
Meg kell értenünk, hogy a meditáció szempontjából a lustaság nem más, mint hogy bizonyos módon megtartjuk a tudatunkat. A tudat visszahúzódik önmagába. Ennek szélsőséges változataiban – amikor valóban lusták vagyunk – az egész világ nagyon távolinak tűnik. Lehetetlenségnek látszik bárminek a megtétele. Úgy érezzük magunkat, mint a földön kúszó kígyó. Minden a fák tetején, magasan fent, tőlünk távol van. Ha valaki azt mondja: „Miért nem csinálsz valamit?”, idegességet és bosszúságot érzünk. Képtelenek vagyunk ezt kezelni. Beástuk magunkat, mint egy állat az üregébe. Nem érdekelnek bennünket a kinti dolgok, tudatunk önmagába zárult.
Mipham RimpocseHa valóban lustának érezzük magunkat, de valahogy mégis eljutunk az ülőpárnáig, azzal fogjuk tölteni az ülést, hogy kitérjünk az alaptechnika elől. Még arra sincs energiánk, hogy kiegyenesítsük magunkat. Képtelenek vagyunk megfelelőképpen gyakorolni. Azt gondoljuk: „Egyszerűen nem akarom csinálni. Nincs időm.” Vagy ami még rosszabb: „ Igazából nincs is szükségem rá.” Bármit mondunk is magunknak, a lustaság gyökerénél ragaszkodást találunk. A jól ismert képzelődések és csapongó gondolatok kényelméhez ragaszkodunk; jobban szeretjük őket, mint az útmutatás pontos követésének éber minőségét.
Ez a viselkedésminta akadálya a meditációnak. Ha ezt nem látjuk, hosszú időre – akár még évekre is – beleragadhatunk a lustaságba. Ez különösen alattomos dolog, mivel abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy némi gondolkodás még rendben van. Ha egy nagyobb gondolat vagy ábrándkép jelenik meg bennünk, azt általában felismerjük és nyugtázzuk. Viszont a lustaság egyik jele az, hogy a közepes gondolatok egész sorát hagyjuk átfutni a tudatunkon. Úgy érezzük, egyszerűen túl sok végigmeditálni a húsz percet vagy fél órát, így tizenöt percet azzal töltünk, hogy merengünk, milyen jól éreztük magunkat a tegnap esti bulin, vagy kiötöljük, hová menjünk ma este. Azt gondoljuk: „Senki sem tudja, mit teszek a tudatommal, tehát tervezgetésre fogom használni az időt. Azután meditálok öt-tíz percet, csak hogy jobban érezzem magam.” Olyan ez, mint amikor az ember csak kukoricáért és hasábbur­gonyáért megy be a boltba, majd a sorok között bolyong, hogy mi mást is vegyen. Amikor hagyjuk, hogy a csapongó gondolatokkal időzzünk, mindenfelé elkalandozunk, s közben a tudatunkban falatozgatunk. Ha engedjük, hogy sokáig kalandozzunk, végül az egész meditációnk közepes gondolatokból fog állni, melyek látszólag nem is olyan ártalmasak.
Amikor édesanyám Indiából az Egyesült Álla­mok­ba költözött, elképedt élelmiszerboltjaink láttán, s minden egyes áru fejtörést okozott neki. Leginkább az állateledelekkel teli sorok ejtették ámulatba. Kissé megdöbbentette, mennyi figyelmet szentelnek a macskák és kutyák étkezési szükségleteinek, és mennyi pénzt költenek a kielégítésükre. Indiában szerencsés az a kutya, amelyik kap egy kis maradék rizst. Az indiai kutyák nagy része az ennivaló után csatangolva tölti az életét.

Ha megvan bennünk a hajlam, hogy a meditációban végigcsatangoljunk a tudaton, akkor mielőtt leülünk, ki kell jelentenünk magunknak, hogy csapongásunk nem fog minket eltéríteni. Amikor csapongáson kapjuk magunkat, be kell ismernünk, hogy a meditálás mellett valami mást csinálunk, s hogy az nem hat jótékonyan a meditációnkra. Fel kell ismernünk, tudomásul kell vennünk és el kell engednünk ezeket a közepes gondolatokat. Hacsak nem egy olyan gondolatról van szó: „Füstszagot érzek, talán ég a ház?”, tudatunkat vissza kell térítenünk a légzéshez. A gondolatok, a ragyogó elképzelések és az eldöntendő kérdések még akkor is elérhetőek lesznek, amikor befejezzük a meditációt.

A lustaság elfoglaltságként is megnyilvánul. A sietősség lustaság, amikor arra használjuk, hogy kitérjünk a tudatunkkal végzendő munka elől. Amikor először meditálni kezdünk, lelkesen igazítjuk a fontossági sorrendet a napi gyakorláshoz. Amivel nem számolunk, az a megszokás ereje. Az is a meditáció elkerülésének egyik módja lehet, hogy elfoglaljuk magunkat. Hirtelen, épp mielőtt meditálni akarnánk, el kell végeznünk valami kis feladatot: viráglocsolás, fogmosás, az e-mailek megnézése. Nem csupán meg kell tennünk, de most azonnal kell megtennünk. Ez a sietős lustaság, ismertebb nevén elodázás rendkívül kényszerítő erő lehet, amikor a samatha gyakorlás bepillantást nyújt tudatunk valódi természetes nyitottságába és örömteliségébe. Saját nyitottságunknak állunk ellen azzal, hogy történeteket szövögetünk, melyek az „én” kényelmi zónájában tartanak minket, ami egy nagyon régi és bevett szokásminta. A halogatás az egyik módja annak, hogy inkább a figyelemelterelődést választjuk, ahelyett hogy megpihennénk tudatunk békéjében.

Szólj hozzá!