A meditáció, mint keresztény élmény

Az idézet forrása: Jöjj el Uram! - Az Úr eljött! című könyv • Filosz Kiadó

John Main rögtönzött beszédei a keresztény kontemplációról, és a mantrameditációról

ikonosztázs

Régen az emberi értelembe több bizalmat vetettek, mint manapság. Ma már bizonytalanok vagyunk, mert látjuk, hogy az értelem nem tudja féken tartani az általa felszabadított erőket, és rombolja a környezetet. A közös sorsban, félelemben és előítéletben osztozva megérezzük, hogy szebb lehetőségeket kell keresnünk: újra fel kell fedeznünk Istennek országát. Miért nem közvetítettünk eddig egy magasabb tudatosságot? Mert megrekedtünk a saját válaszainknál. Tudjuk: az inkvizítoroknak is megvoltak a maguk válaszai. Újra föl kell elevenítenünk magunkban a Szellemet. Ne feledjük János evangélista üzenetét: „Csak Szellem szül szellemet.” Ha a mai szellemi terméketlenségen túl akarunk jutni, újjá kell születnünk, mindent alá kell vetnünk a Szellemnek. A meditációban meg kell találnunk saját szellemünket is, amely eddig a sötétségbe volt zárva. És fel kell adnunk az ego kicsinyes, tiszavirág-életű, felszínes igényeit.

Antiokhiai Ignác az I. században ezt mondta: jobb hallgatni, és hűnek lenni a valósághoz, mint beszélni, és elszakadni attól. A mai ember már elfordult a csendtől, pedig az igazi szellem minden hagyomány szerint csak befogadó csendben tapasztalható meg. T. S. Elliott azt írta: „Egyre inkább félünk attól, hogy semmire se gondoljunk.” Félünk a csendtől, tudatunk sötétebb oldalának, az elnyomott félelmeknek és aggodalmaknak a megelevenedésétől. Walter Hilton ezt mondta: „Nem meglepő, hogy ha valaki hazamegy, és ott égő házat és veszekedő asszonyt talál, gyorsan újra kiszalad onnan.”

A csend első két zavaró rétege: a figyelem szétszóródása, majd a tudatalatti tartalmak, félelmek megelevenedése. A harmadik zavaró tényező a felhívás eddigi önmagunk feladására a Szellem fénye és forrása felől, holott van egy homályos sejtésünk arról, hogy ez az igazi. Bízzunk ebben a sejtelemben! Éljünk a mantra nyújtotta segítséggel, amelynek radikális egyszerűsége kiküszöbölheti a zavaró tényezőket. A mantrát mondva letesszük életünket az elé, akit még nem láttunk. Belépünk az ő megtisztító egyszerűségének mélységeibe. Mint Pál, mi is Krisztussal együtt meghalunk, hogy Vele együtt ragyogva feltámadjunk. Belépünk az ürességbe, ahol nem maradhatunk olyanok, mint voltunk. Valójában nem pusztulunk el, hanem éppen hogy felébredünk. A Teremtőhöz térünk vissza, akitől eredünk. Először visszajutunk a tiszta lét szintjére, meghalunk Őbenne. Azután, amennyire meghaltunk, annyira újít meg bennünket. Újabb és újabb fordulópontokhoz érünk, végül minden létezés végső középpontjába jutunk. Így veszünk részt a halál és feltámadás egyetemes ciklusában. Meghal bennünk a birtoklás és az ego, és helyére lép a szabadság, az igazi lényeg; így leszünk Isten evolúciós tervének része. Megtapasztaljuk az Atya mérhetetlen csendjét, határtalan szeretetét.

Pál ezt írja az efézusiaknak: „Az Isten a Világ kezdete előtt kiválasztott minket, hogy fiai legyünk a Krisztusban.” És az Atya szava úgy válik valóra, hogy a Fiún, az Igén, Krisztuson keresztül, Ővele egyesülve visszatérünk az Atyához, az Isten mélyébe, aki mibennünk van. Így veszünk részt a halál és a feltámadás ciklusának misztériumában. Az Atya által kiejtett Szó mindig hallatszik, hallja és ismeri önmagát, és utat nyit vissza, Őhozzá. Ezért használjuk a mantrát. Kezdjük hát el meditációnkban mi is szeretettel ismételni a Szót.

*   *   *

Az igazi ima nem a mi imánk, hanem magáé Jézusé

Jézus nem szimbólum vagy archetípus, hanem valódi személy, akivel egyesülve mi is teljes, érett személyekké lehetünk. Az egyház súlyát hívei hitének mélysége adja meg. Abban reménykedünk, hogy az egyház egyre inkább áttér a politikától az imához, az elmétől a szívhez, a prédikációtól a csendhez. A Szellem a feltámadást segíti, s számára a zárt ajtó sem akadály, azon keresztül is bejut a belső szobába. A Szellem szavak nélkül könyörög érettünk, és általa beépülünk Krisztus testébe. Első reménységünk annak halvány felismerése, hogy a

Szellem megmozdult, munkálkodik a szívünkben, és szüntelenül imádkozik értünk. Kapcsolódjunk hát mi is az imájához!
A mise nemcsak emlékezés, hanem aktuális történés is. A meditáció is az. Utazás az eredet szintjére, visszakapcsolódás a Szellemhez. A mantra mély gyökereket ereszt, és visszacsatol eredeti tudatosságunkba. A rövid ima az apostoli időktől a korai szerzetességen át a mai napig él a kereszténységben. Itt az ideje, hogy széles körben elterjedhessen. Hatásait a Szellem gyümölcseinek megjelenésén mérhetjük le. Nem várhatunk el, nem gyárthatunk, nem is hamisíthatunk élményeket. Egyedül a Szellem gyümölcsei bizonyító erejűek. Nem állítom, hogy a mantra-meditáció az egyetlen út vissza a középpontunkba, csak azt, hogy én csupán ezt az utat találtam olyannak, amely visszavezet.
A bennünket megvilágító fény szűk résen át érkezik hozzánk. Egyirányú koncentrációval és teljes elkötelezettséggel tudunk hozzá eljutni. Nincs semmiféle „mirelit” miszticizmus, nem kapunk előrecsomagolt élményeket, hanem fel kell készülnünk rájuk. A mantra felkészít. Ahogy Cassianus mondta: az ima összefoglalja minden gondolatunkat és érzésünket. Összpontosítás és önfeladás kell ahhoz, hogy végül mindent Isten szemével lássunk.

Nagy ígéretet kaptunk: Isten örökösei vagyunk, és olyanokká leszünk, mint Ő. A Krisztus testét építjük fel – és a Krisztus leghőbb vágya az, hogy szellemével elárasszon minket. Nem tétlenségről, belenyugvásról van itt szó, hanem az önuralom középútjáról. Az ember akkor lesz hasonlatos Istenhez, ha önmagát átadja neki, és úgy szeret, mint Isten. Akkor éri el a leírhatatlan örömöt és a minden értelmet meghaladó békét.

Pál ezt írta a filippieknek: „Kívánom, hogy mindnyájan örüljetek az Úrban.” Én is ezt kívánom: meditációtokban ismerjétek meg az Úr minden értelmet felülmúló örömét.

A Szó csendjében halljuk, amint azt az Atya örökösen kimondja.