A meditáció

Az idézet forrása: Hogyan tegyük szövetségesünké az elménket? című könyv • Filosz Kiadó

Szakjong Mipham Rinpocse gondolatai a meditációról

Gyerekként ülés közben egy barátommal, aki szin­tén újraszületett láma volt, a harci sebeinket hasonlítgattuk össze. Az újraszületett láma olyan személy, aki szándékosan ölt testet egy elismert tanítói láncolatban, hogy tovább folytassa a mások javára végzett munkát. A tibeti hagyományban ez ala­pos, komoly fegyelmet igénylő képzéssel jár együtt. Az én tanítóm többször megcsípett vagy bambuszpálcát használt, de a barátomé még ennél is szélsőségesebb volt. A rábízott tanítványt úgy tanította meg a meditációs testhelyzet megtartására, hogy órákig kellett tüskebokrokkal körülvett sziklán ülnie. Ha megmozdult, beleálltak a tüskék. Bár ez első hallásra kíméletlennek tűnik, mégis hatékonyan megtanította a teljesen mozdulatlan és egyenes ülésre.

 Ezek a tanítók azért hangsúlyozták annyira az egyenes ülést, mert a görbe testtartás hátrányosan hat a légzésre, ami viszont közvetlen hatással van a tudatra. Ha az ember nem tartja egyenesen magát, testi kényelmetlenséggel fog küzdeni, miközben próbálja képezni a tudatát. Pedig éppen az ellenkezőjét szeretnénk: a test és tudat összehangolását.

Miután elértük, hogy a gerincoszlopunk egyenes legyen, kezünket helyezzük a combunkra. A kezeknek nem szabad annyira elöl lenniük, hogy a vállakat előrehúzzák, de annyira hátul sem, hogy a vállakat hátrahúzzák, és nyomják a gerincet. Az ujjak lazán, egymáshoz közel legyenek – nem ökölbe szorítva, mintha nem tudnánk elengedni magunkat.

Állunkat közelítsük a mellkasunk felé, állkapcsunkat lazítsuk el. A nyelvünk is legyen laza, nyelvünk hegyét nyugtassuk a felső fogsoron. Szánk mindig legyen egy kissé nyitva. Tekintetünk lefelé nézzen, szemhéjunk félig leeresztve. Ha a tekintet túl sokat befogad, nehéz lesz békében időzni. A szem teljes lehunyása viszont arra ösztökélheti az embert, hogy elaludjon, vagy hogy tudatát elterelje a technikáról. Ha tudatunk távolinak és elszigeteltnek, feszültnek és sötétnek érzi magát, akkor próbáljuk felemelni a tekintetünket és több teret engedni a gyakorláshoz. A szem – mellesleg – nem néz, csak lát. Ugyanez a helyzet a hangokkal: nem hallgatunk, csak hallunk. Más szóval, érzékszerveinkkel nem összpontosítunk semmire.

A meditációs technika első lépése a ráirányítás: tudatunkat a meditáció tárgyára irányítjuk. A meditációra használt egyik tibeti szó a gom, ami annyit jelent: „megismerkedni vele”. A meditációban bemutatkozunk egy tárgynak, és megismerkedünk vele. Bármilyen tárgyat használhatunk: egy kavicsot, egy lángot vagy a testet. Meditációnk általános tárgya – márpedig a tudat állandóan meditál valamin – az „én”.

A békében időzés során a tárgy egyszerűen a légzés. A légzés jelenti azt, hogy a pillanat közvetlenségében élünk. A tudat ráirányítása a légzésre és az ahhoz való ismételt visszatérés a samatha lényege. A tudatnak a légzésen való nyugtatása révén jelen lévők, éberek és tudatosak maradunk. A ráirányítás azt jelenti, hogy a légzés érzésénél maradunk. A lélegzet áramlása lecsendesíti a tudatot, és lehetővé teszi, hogy megszilárduljon és ellazuljon, valamint mérsékli a tudat elkalandozásra való hajlamát is.

Természetes légzésről van szó, a légzést nem erőltetjük. Egyszerűen lélegzünk. Ha az embernek nehézsége támad azzal, hogy megmaradjon a légzésnél – kihagy egy lélegzetvételt, vagy elvész a kilégzések és belégzések között –, a be-, illetve kilégzések ciklusának számolása segítségére lehet abban, hogy visszatérjen az összpontosításhoz. Belélegzünk, majd kilélegzünk – ez egy. Be és ki – kettő. Ha ezt a módszert használjuk, hét vagy huszonegy légzést számoljunk, majd kezdjük elölről. Ha a figyelmünk elterelődik, vagy belezavarodunk a számolásba, kezdjük újra egy­­től. Ha az ember már összeszedettebbé vált, el­­hagy­­hatja a számolást.

A békében időzés természetes kifejlődésének része az, hogy meghitt viszonyba kerülünk a légzés finom ritmusával. Tudatunkat a légzés egészére irányítjuk, és némi időbe telik, míg megérezzük, mi az. Felfedezhetjük, hogy maga a légzés nem annyira szilárd, mint a légzésről alkotott fogalmunk. Be­lát­hat­juk, hogy a légzés szó valami olyat ír le, ami nem is annyira egy valós létező, mint inkább történések sora. Levegő áramlik be az orrlyukakon át, a has kitágul, majd a légzés elnyugszik egy időre. Ezután a rekeszizom összehúzódik, és a levegő elhagyja a tüdőt – lágyan kiáramlik az orrlyukakon, és eloszlik a térben.

Nagyon jó a légzésünket a meditáció tárgyaként használni, mert a levegő be- és kiáramlása lehetővé teszi számunkra, hogy szétszórtságunk helyett valamiféle állhatatosságra tegyünk szert. A légzés figyelése az ellazuláshoz is hozzájárul. Ez a légzés érdeme. Azáltal, hogy tudatunkat a légzés folyamatára irányítjuk, egész lényünket ellazítjuk. A feszültségek kezdenek feloldódni. A légzés lecsendesíti a tudatot, és képessé teszi az ellazulásra. Ahogy gondolataink lelassulnak, és megszilárdulunk önmagunkban, a tudat és a test közötti szakadék csökken. Elkezdjük érezni a szívverésünket. Érzékeljük vérünk áramlását. Szinte még a csontjainkat is érezzük. Egész lénnyé válunk – összhangban álló testtel és tudattal.

Szólj hozzá!