Mi a kapcsolat a kontemplatív imádság és az élet többi része között?

Az idézet forrása: Nyitott tudat, nyitott szív című könyv • Filosz Kiadó

Thomas Keating atya:

ima és idő

Az imádság alatt megszilárdított egyesülést be kell építenünk a valóság fennmaradó részébe.

Isten jelenlétének egyfajta negyedik dimenzióvá kell válnia az egész életünk tekintetében. Háromdimenziós világunk nem a való világ, hiszen a legfontosabb dimenzió hiányzik, nevezetesen az, amelyből minden létező felmerül, és amelybe visszatér az idő minden egyes mikrokozmikus pillanatában. Olyan ez, mintha hangot adnánk egy némafilmhez. A képek ugyanazok, de a hang mégis élőbbé teszi őket. A kontemplatív állapot akkor szilárdult meg, amikor a kontemplatív imádság egy tapasztalatból vagy tapasztalatok sorából maradandó tudatállapottá válik. A kontemplatív állapot képessé tesz bennünket arra, hogy egyidejűleg megpihenjünk és cselekedjünk, mert a pihenés és a cselekvés eredetében gyökerezünk.

Vannak, akik egyfajta előzetesét tapasztalják meg az isteni egyesülésnek,

majd elveszítik azt egy időre, és vissza kell kapaszkodniuk hozzá. Isten a spirituális élet bármely pontjáról elindíthat bennünket. Ha fejessel kezdünk, akkor viszsza kell térnünk, hogy betömjük a lyukakat. Ne véljük azt, hogy valaki más szerencsésebb, mert látomásai vannak öt- vagy hatéves korában. Neki is végig kell mennie a küzdelmen, hogy megszabaduljon kora gyermekkorának érzelmi beidegződéseitől. E beidegződéseket csak időlegesen altatja el az isteni működés. Egyetlen előnye mindazonáltal van az ilyen embernek, mégpedig az, hogy tapasztalatból tudja, mi hiányzik az életéből, s hogy Istennél kevesebbel soha nem elégszik meg. Hiba azonban irigyelni vagy csodálni más útját. Legyünk meggyőződve arról, hogy mindenünk megvan ahhoz, ami az isteni egyesülés eléréséhez szükséges. S hogy miért akadály bármilyen elvárás? Mert az elvárás a ragaszkodás egy formája, vagyis annak vágya, hogy mi irányítsuk a dolgokat.

Engedjük el az érzékek útján felfogható és a lelki vigaszokat egyaránt.

Amikor azt érezzük, hogy Isten szeretete belénk áramlik, akkor ez is egyfajta egyesülés, de olyan egyesülés, amelynek tudatában vagyunk. Ebből fakadóan nem tiszta, nem teljes unió. A lelki vigasz olyan csodálatos, hogy az emberi természet mohón kap utána. Nem arról van szó, hogy csendben kellene ülnünk, és úgy tennünk, mintha nem lenne jelen. Kinyúlunk érte egész lényünkkel, és felkiáltunk: „Bárcsak emlékeznék rá, hogyan kerültem ide!”

Amíg ilyen vágyak motiválnak bennünket, addig még megpróbáljuk irányítani Istent. Még ha azt látjuk is, hogy megnyílnak a mennyek, és Jézus ott ül az Atya jobbján, felejtsük el! Térjünk vissza a szent szóhoz! Nincs vesztenivalónk. A lelki párbeszédek azonnal elérik céljukat, mielőtt még esélyünk lenne reflektálni rájuk. Akkor is részesülünk az adomány jótéteményeiben, ha soha többé nem gondolunk rá. A spirituális adományokban, képességekben való részesedés legjobb módja az, ha elengedjük őket. Minél kevésbé ragaszkodunk hozzájuk, annál többet, sőt annál jobban kaphatunk belőlük. Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy elengedjük a lehető legélvezetesebb dolgot, amit tapasztalhatunk.