A rázkódó sátor

Kategória: Könyvrészletek, Sámánizmus | 0

Az idézet forrása: Sámánok, gyógyítók és javasemberek című könyv • Filosz Kiadó

Holger Kalweit a könyvében érdekesen számol be a "rázkódó sátor" jelenségéről:

sámán és sátra

1879-ben Sir Cecil Denny utazó Albertában, a Gímszarvas-folyó (Red Deer) mentén egy feketelábú indián táborba látogatott. Tolmácsával betért a javasember sátrába, aki nyugodtan szívta pipáját, és ügyet sem vetett sem rá, sem a neki szánt ajándékokra. Miután igen hosszasan várakoztak csendben, csengő szólalt meg a fejük felett. A tipi rázkódni kezdett, és egy kicsit a levegőbe emelkedett. A mozgás abbamaradtával Denny kiment megnézni, ki merészel így csúfot űzni belőle, bár lehetetlennek tartotta, hogy bárki is fel tudja emelni a nehéz póznákból épített sátrat és az összes rajta levő bölénybőrt. Amint visszatért a sátor belsejébe, az még eszelősebben kezdett mozogni, és előre-hátra himbálózott, majd több láb magasba emelkedett a talajról, hogy ki lehetett látni alatta. A két látogatón erőt vett a félelem, házigazdájuk viszont egész idő alatt meg sem mozdult. (Schaeffer, 1969, 6.)

Åke Hultkrantz is részt vett hasonló szeánszon Mark Széles Út (Mark Big Road) amerikai őslakos javasemberrel. Miután a gyógyítót tetőtől talpig megkötözték, pokrócba göngyölték és összeszíjazták, minden fényt kioltottak. Hultkrantz így ír:

„Néhány perc multával megtörtént. Az indiánok később azt mondták nekem, hogy kék és zöld szikrákat láttak. Én ebből semmit sem vettem észre, de hirtelen olyan érzésem támadt, hogy hideg kúszik végig a hátamon.
Férfi-, nő- és állathangok töltötték be a szobát. Úgy tűnt, minden irányból hallatszanak. Körülbelül embermagasságban a szoba felett zizegésféle hallatszott. Egyúttal a szoba közepén, a padlón fekvő javasember halk nyögéseit is hallottam. Megérkeztek a szellemek.” (1981, 84. sk.)

Amikor fényt gyújtottak, Mark Széles Út izzadtan ült a matracán. A szíjak mellette feküdtek föltekercselve, a takaró pedig, amelybe az elején belecsavarták, a szeánsz során Hultkrantz útitársa, az arapahó misszió munkatársnője nyakában kötött ki. (Általában az jár így, aki kétkedve viszonyul e jelenségekhez.)
Regina Flannery Kanadában, a montagnais indiánok közt tapasztalta meg a rázkódó sátrat 1938 augusztusában, a Jakab-öböl (James Bay) keleti partján, „Rupert Háza” (Rupert’s House) közelében. A szellemidézés hírére hamarosan sok montagnais gyűlt össze. A sátor csakhamar lágyan rázkódni kezdett, és ezt mindvégig folytatta a szertartás alatt. Később erősödött a mozgás. Egy szellem jelezte jelenlétét, és ekkor a tipi teteje egy méterre elhajlott. A szeánsz során három szellem jelent meg: Mistabeo, a fő szellem, egyúttal a többi tolmácsa, Memegwecio, a karmos állatok ura, és Mistcenaku, minden vízi lény ura.

Isten természeteEzen az estén Mistabeo igen tréfásan beszélt, és minden montagnais-t megnevettetett, különösen, amikor a nemek kapcsolatát illetően tett kétértelmű megjegyzéseket. A szertartás csúcspontján harc kezdődött Mistabeo és a karmos állatok ura között. Az emberek hallották Mistabeo énekét, és Memegweciót, amint karmával medve módjára kaparja a sátrat. A hallgatók egyre mélyebben belevonódtak a szertartásba, és izgatottan pártolták az egyik vagy a másik oldalt a viaskodásban. Hangos kiáltásokkal biztatták Mistabeót, mert csak az ő győzelme hozhatott jó évet. A karmos állatok ura veszített a harcban, és apránként az összes szellem elhagyta a sátrat. Mindegyikük távozását a sátor heves rázkódása kísérte. (Flannery, 1939, 11. sk.)

Egy gros ventre öregasszony, Harcos Felesége (Mrs. Warrior) gyermekkorából mesélt történeteket Regina Flannerynek. Az egyikben apja a harci ösvényt járta, s így sokáig távol volt. Harcos Felesége nagybátyja Jó Énekes (Good Singer) sámánnőhöz fordult néhány kérdéssel. Harcos Felesége így emlékezik:

„A kunyhó hátsó részét függöny takarta el. Jó Énekest szorosan megkötözték, majd pokrócba csavarták úgy, hogy csak a feje látszott ki. A függöny mögött volt, és elkezdett egy éneket. Azt mondta, mi is énekeljük el négyszer. Velük tartottam. Amikor befejeztük, zümmögést, kaparászást és mindenféle zajt hallottunk a kunyhó tetején levő nyíláson át. Rázkódni kezdett a kunyhó teteje, és egyszerre csak hallottuk, hogy valami lecsúszik a tetőtől a függöny mögé, ahol az öregasszony volt, és puffanással ér földet. Ez az ő szelleme volt, vagyis a fiáé, aki már réges-régen meghalt.
A puffanást hallván a nagybátyám azt mondta: »Itt az áldozati ajándék« – és beadott a függöny mögé egy fazekat, benne egy korábban megölt és megfőzött kölyökkutya tetemével. Hallottuk, hogyan csörögnek az edények, amíg a szellem eszik. Hamarosan lecsupaszította az összes csontot, és a függöny fölött mindet közénk dobálta. Ezután, miközben eloldozta, panaszkodott, hogy milyen szorosan kötözték meg az anyját. Közben hallottuk a kötelek hangját. Aztán a kötelek is átrepültek a függöny fölött. Egy nagy csomóba tekeredtek össze, és akárhogy igyekeztek, senki sem tudta kibogozni őket.” (Flannery, 1944.)

A rázkódó sátor annyira gyanús a nyugati megfigyelőknek, hogy némelyik fogadást kötött a sámánnal abban a reményben, hogy fény derül a furfangra. Paul Beaulieu félvér tolmács volt Minnesotában a Fehér Föld Ügynökségnél (White Earth Agency). Visszaemlékezése szerint 1858-ban fogadott egy dzsesszakiddal (sámánnal) száz dollárban – ez akkoriban komoly összegnek számított. Beaulieu, fortélytól tartva, megfigyelőbizottságot állított össze jó barátaiból. Miután nyírfakéregből kicsi kunyhót építettek, maga Beaulieu kötözte meg a sámánt azzal a kötéllel, amelyet ő hozott. Összekötözte a kezét, a lábfejét, a lábszárát és a karját, majd az – ágyékkötőtől eltekintve meztelen – sámánt bevitte a sátorba. A bizottság a sátor körül foglalt helyet. Amint bevitték a sámánt, az egész szerkezet azon nyomban himbálózni és rázkódni kezdett. Hangos zajok hallatszottak, és a sátor hevesen hajladozott egyik oldalról a másikra. Egy jelen levő pap az ördög mesterkedésétől tartva azonnal távozott a helyszínről. Amikor alábbhagyott a zűrzavar és a rázkódás, kihallatszott a sámán hangja: arra kérte Beaulieu-t, menjen egyik barátja házába, ott találja a köteleket. A kötelek tényleg ott voltak, és még mindig úgy, ahogyan Beaulieu összekötözte azokat. Amikor Beaulieu visszament a bemutató színhelyére, és benézett a sátorba, ott ült a sámán, és nyugodtan szívta a pipáját. Beaulieu elvesztette a száz dollárt. (Hoffman, 1891.)

A szellem közelgése

Amikor közeleg a segítő szellem, a szél fütyüléséhez vagy a bagoly huhogásához hasonló hang hallatszik. A szellem a füstnyíláson keresztül lép be a sátorba, annak csúcsa hevesen hajladozik jobbra-balra, majd az egész szerkezet rázkódni kezd. Amikor a szellem ráfúj a sámánra, arról minden szíj és kötél lehullik, nagy csomóba tekeredik, és annyira összegubancolódik, hogy nehéz kibogozni. A köteget aztán, gyakran gúnyos megjegyzés kíséretében, odadobják annak, aki a sámánt megkötözte: „Te kötözted meg ezt az embert. Lássuk, ki tudod-e bogozni a kötélcsomót!” A jelenlevők pipát gyújtanak, és felemelik a sötétben a szellem irányába, hogy ő is pipázhasson. Látható a dohány felizzása, amikor a szellem beleszív.
Ezután jönnek a kérdések. Ha a szellem nem tud azonnal választ adni, kirepül. Közben az emberek énekelnek, és a visszatértét várják. A szellem gyorsabban repül a gondolatnál, és hamar visszaér. Sok szellem sipító hangon beszél, ám a nagy sámánoknál, mint Bőségesen Ízlel Húst (Plenty-Try-Meat) és Hajnalcsillag (Morning Star), a szellemek hétköznapi hangon szóltak. Az összes kérdés megválaszolása után a szellem enni kap. Hallani, amint rág, vagy a körme hozzákoccan a tálhoz.
1634-es, Relations (Viszonyok) című művében Le Jeune atya hagyta ránk a rázkódó sátor egyik legkorábbi leírását. Ugyan nagyon kétkedve figyelte a látottakat, mégis feljegyezte a szeánsz kulcsfontosságú elemeit:

„A bűvész, miután belépett, halkan, panaszosan nyögdécselni kezdett. Megrázta a sátrat, először nem túl hevesen. Aztán apránként belelendült, és tompán fütyülni kezdett, mintha a hang távolról jönne. Aztán mintha palackba beszélt volna, majd úgy kiáltott, mint ezen földek baglyai, majd vonított és énekelt. Mindig változtatta a hangszínét […] és úgy elváltoztatta a hangját, hogy úgy éreztem, azokat a bábukat hallom, amelyekkel Franciaországban a mutatványosok fellépnek. Kezdetben finoman rázta az építményt, de amint egyre inkább lendületbe jött, olyan heves révületbe esett, hogy azt hittem, mindent darabokra tör. […] Elképesztett, mekkora az ereje, mert miután rázni kezdte, addig nem hagyta abba, amíg véget nem ért a tanácsadás, ez pedig körülbelül három óra hosszat tartott. (In Lambert, 1956, 116. sk.)

Az odzsibve indiánok néhány kérdést akartak feltenni a Nagy Teknős szellemnek az akkori harcokkal kapcsolatos gondjaikról. Azt akarták megtudni, vajon csapda-e a britektől kapott meghívás, és vajon harcba kellene-e szállniuk ellenük. Amikor a javasember bemászott a sátorba, épphogy bedugta a fejét, a sátor máris himbálózni és rázkódni kezdett. Borzalmas hangverseny vette kezdetét kutya- és farkasvonításból és emberi hangokból. Aztán hirtelen halálos csönd állt be, csak egy kiskutyáéra emlékeztető hangot lehetett még hallani. Ennek igen megörültek az odzsibvék – Mikinak, a Nagy Teknős szellem hangja volt ez, míg a korábbiak gonosz szellemektől származtak.

Megkezdődött Mikinak kikérdezése

A szellem pontos tájékoztatást adott a britek létszámáról és tartózkodási helyéről. Azt mondta, őszinte a brit meghívás, és nem jelent veszélyt a küldöttségre nézve. Ezen ismeretek összegyűjtéséhez a szellemnek át kellett repülnie a vidék felett, és meg kellett figyelnie a brit csapatok mozgását, így csak némi várakozás után felelt a kérdésekre. Alexander Henry barátairól kért híreket. A válasz később teljesen pontosnak bizonyult, akárcsak a britekre vonatkozó közlés. (Lambert, 1956, 119. sk.)

A rázkódó sátrat különösen a szellemvilág lényeinek kikérdezésekor alkalmazzák. A rázkódás tanúsítja az emberek előtt a szellemlények hatalmát, bár nem szükséges a szeánszhoz. Lényegtelen, hogy kicsiny, egyszemélyes sátorban vagy tágas wigwamban zajlik-e a szertartás. A szakirodalomban sehol nem találtam említést olyan megfigyelésről, amely szerint kézzel mozgatták volna a sátrat. Így fel kell tételeznünk, hogy a javasemberek rendkívüli mértékű pszichokinetikus képességeket fejlesztettek ki, vagy képesek minket bevonni az amerikai őslakók spiritiszta hiedelmeibe.
James W. Schultz, aki évekig élt a piegan indiánokkal, barátjától, Felkelő Farkastól (Rising Wolf) hallott a javasemberek fent említett erejéről, konkrétan Vén Napról (Old Sun). A következőképp számol be erről:

„Ez az ember kétségkívül beszélt az istenekkel, és azok némely rejtélyes erejüket rá is átruházták. Néha meghívta néhányunkat a sátrába éjszaka, amikor minden csendes volt, és nyugodt. Miután mindenki helyet foglalt, felesége hamut szórt a tűzre, és sötét lett a sátorban. Ekkor Vén Nap imádkozni kezdett, először a teremtőhöz, a naphoz, aztán Ai-so-pwom-stanhoz, a szélkeltőhöz, majd Sis-tse-komhoz, a mennydörgéshez, és Puh-pom’hoz, a villámláshoz. Miközben még hozzájuk imádkozott és nekik esdekelt, hogy jöjjenek, és engedelmeskedjenek akaratának, rezegni kezdett a sátorponyva. A huzat jelezte, hogy szellő fújdogál. A szél egyre erősödött, egészen odáig, hogy ide-oda hánykolódott a sátor az orkánban, és a póznák recsegve hajladoztak. Aztán fojtottan, mintha nagyon messziről szólna, dörögni kezdett az ég, és gyenge villámfények villantak fel. A vihar egyre közeledett, míg végül a fejünk fölé nem ért. Elvakított minket a fülsiketítő villámcsapások fénye. Ekkor ez a bámulatos ember újra csak imádságba fogott, és kérlelte őket, hogy távozzanak. Fokozatosan alábbhagyott a szél. Egyre gyengült a mennydörgés és a villámlás, lassanként elenyészett a távolban, míg végül semmit sem láttunk és hallottunk többé.” (Schultz, 1983, 118.)

E történettel zárjuk a rázkódó sátor bemutatását. Láthattuk, hogy a lényeges pontokat tekintve az összes beszámoló egybecseng. Igaz ugyan, hogy a parapszichológia alaposan leírta a pszichokinetikus és telekinetikus erőket, arra még sincs magyarázat, hogy a sámánok hogyan mozgósítanak olyan roppant erőket, amelyekkel órákig tartanak mozgásban egy szilárd építményt.

Szólj hozzá!