A révülés, és ahogy azt átélik?

Kategória: Könyvrészletek, Sámánizmus | 0

Az idézet forrása: Sámánok, gyógyítók és javasemberek című könyv • Filosz Kiadó

sámándob

A révülés annyit jelent, „megszáll a loa”, megszáll egy isten. „A felismerés, hogy amikor megjelenik a loa, el kell tűnnöm, annak megértését jelenti, hogy ember és isten nem lehet jelen egyidejűleg” – mondja Maya Deren, azon kevés fehérek egyike, akik Haitin megtanulták, hogyan kerülhetnek a voodoo révén a megszállottság állapotába. Deren számára az önkívület első jele az ego „kiszolgáltatottsága”, alapjainak megrendülése. Az egónak fel kell oldódnia, hogy helyet adjon más erőknek.

táncoló sámánÍme, Deren táncélménye:

„A levegő nehéznek, nedvesnek tűnik. Zihálok, és érzem, hogy ez nem hoz enyhülést erőlködő tüdőmnek. Halántékomon érzem a szívem dobolását. Lábam hihetetlenül nehéz, az izmok egyetlen, minden mozdulattal mélyebbre hatoló borzasztó fájdalommá húzódnak össze. Egész lényem egyetlen gondolatra összpontosít: ki kell bírnom.

Most nem tudom megmondani, miért nem hagytam abba, kivéve, hogy a háttérben mindvégig tudatában voltam (és vagyok) az egyezségnek: az, hogy az ember végül győz vagy veszít, az általa elfogadott feltételeken múlik. Az ember nem véthet. Olyan összpontosítással igyekeztem kibírni, hogy észre sem vettem a pillanatot, amikor megszűnt a nehézség. Nem tudom megmondani, hirtelen történt-e, vagy fokozatosan, csak azt, hogy a ráébredés hirtelen következett be, mintha az elviselhetetlenül megerőltető tempó visszaváltott volna lassított felvétellé, úgyhogy elmémnek volt ideje kóborolni, kényelmesen nézelődni. Tényleg, milyen pompás volt hallani a dobokat, így mozdulni, oly könnyedén csinálni mindezt, sőt még többet is, ha az embernek úgy támadt kedve, szebben kidolgozni, egy karmozdulatot továbbvinni, hogy elegánsabb legyen, vagy ellenpontozni a sarok ritmusát, sőt ezt a mozgást oldalt végezni.

Mint néha álmomban, itt is meg tudom magam figyelni, örömmel vehetem észre, miképp játszik a ritmusokkal a szoknyám karimája, megnézhetem, mint a tükörben, hogyan indul a mosoly az ajak lágyulásával, hogyan terjed szét észrevétlenül olyan ragyogássá, amely bizonyosan elragadóbb minden eddig látottnál. Amikor forgok, olyan, mintha egy mellettem állóhoz szólnék: »Nézd, milyen elragadó!« – és látom, hogy a többiek hátrább húzódtak, vissza a körbe, a nézők közé, s átjár a félelem, mert rájövök, hogy már nem magamat nézem. Ám mégis én vagyok az, mert amint lesújt a rémület, mi ketten ismét eggyé válunk, földbe gyökerező bal lábamon vannak az érintkezési pontok. Ekkor már eluralkodik rajtam a félelem: »Ez az!« A bal lábamon támaszkodok, és érzem, hogy furcsa zsibbadás kúszik bele a földből egyre magasabbra, pontosan a csontvelőben, lassan, bőségesen, valahogy úgy, mint a nedvek a fa törzsében. Zsibbadást mondok, de ez nem pontos.

Ha pontos akarok lenni, azt kell elmondanom, ami még számomra is emlék csupán, de másképp felfoghatatlan. Fehér sötétségnek kell hívnom, a fehérség dicsőséges, a sötétség rémisztő. A rémület ereje a nagyobb, és végső erőfeszítéssel szakítom el a lábam a földtől. »Mozognom kell! Mozognom kell!« Felveszem a dobok táncritmusát, ebbe kapaszkodhatok, ez segít, nehogy megpihenjen a lábam a veszélyes talajon. … Így megy ez: a lábam leragad, kiszabadítom, hosszan zuhanok keresztül az űrön, aztán ismét legyökerezik – hogy hányszor, milyen hosszan, azt nem tudom. A koponyám a dob; minden nagy ütés cölöpként veri egyre mélyebben a földbe a lábam. Az ének pont a fülem mellett, a fejemben szól. Megfullaszt a hang! »Miért nem hagyják abba! Miért nem hagyják abba!« Nem tudom kiszabadítani a lábamat. Csapdába estem ebben a hanghengerben, a hangok kútjában. Semmi nincs sehol ezen kívül. Nincs kiút. A fehér sötétség sebes dagályként csak emelkedik, emelkedik a lábam vénáiban; hatalmas erő, nem tudom elviselni, kordában tartani. Bizonyosan szétrepeszti a bőrömet. Túl sok, túl fényes, túl fehér nekem, ez a sötétség benne. »Irgalom!« – sikoltom belül. Hallom a hangokban visszhangzani, élesen, túlvilágian: »Erzulie!«
Erzulie: voodoo istennő. (A ford.) Felfelé árad testemben a fehér sötétség, eléri a fejemet, beborít. Egyszerre szippant lefelé, és lő ki fölfelé. Ez minden.” (Ibid., 243. skk.)

Ilyen Deren önkívületélménye: képszerű, művészi, lélekből fakadó. Érzések belülről kibontakozó tájképe tárul elénk. Maya Deren művész, filmeket készít – talán ezért éli így meg.
Na mármost, élményének mely aspektusai jellemzők a révülés folyamatára? Az első a „kiszolgáltatottság”, az én és a világ közti határ feloldódása; aztán a fájdalom és a szenvedés, ám ezek ismét eltűnnek, amikor a dobszó és a test mozgása hatására az észlelés és az összpontosítás egyre inkább leszűkül. Ez a spontaneitás, a szabadság, a korlátok és erőlködés nélküli mozgás állapotába viszi Derent – nem ő táncol, hanem a tánc viszi őt. Ekkor képről képre ugrál az idő – lassítva. Az észlelt pillanatok közt egyre hosszabb a szünet, de mi történik a szünetekben? Üresség, semmi, nincs ego, időtlen űr – elfogja a pánik, fél az önátadástól.

Ekkor következik a megkettőződés. Kívülről látja saját magát, a tudat lehasad a testről. Ez azt jelenti, mostantól mintha minden magától történne. Többé nincs semmiféle szándékos, tudatos tánclépés. Nincs sem erőfeszítés, sem kimerülés, a test átvette az uralmat. Folytatódik az elszemélytelenedés, de még mindig jelen van az „ego”. Ismét felbukkan a félelem, sőt rémület attól, hogy elveszíti az egót. Végül megadja magát, lemond róla. A rémület a sötétség, az öröm ragyogó fehér. A félelem és az öröm kettőssége ez? Ám ekkor feloldódik az ambivalencia. Megtörténik a döntő lépés az önátadás, a „fehér sötétség” megtapasztalása felé. A fehér magasztos, a sötétség maga a rémület. Az önkívület csúcspontján egyesülnek. Ebben az ürességben felejtés van, itt a test a legfennköltebben mozog. A test és az „én” teljesen meg akar szabadulni a tabuktól és az ego világának kínzó csalárdságától. Egy már a külső és a belső: „A koponyám a dob.” Áttör az emberi lényben szunnyadó igazi erő: „»Irgalom!« – sikoltom belül.” Az erő átveszi az uralmat, a test eszköz csupán. A feltörő energia szétrobbantja az én érzetét. Deren felrobban belül: ez az áttörés a megváltozott tudatállapotba, az újjászületésbe.
Később, az élményre visszaemlékezve, így írt Deren:

„Mindent egyszerre látok, a sorrendiség késedelme nélkül, és minden részlet egyenrangú, egyformán tiszta, még mielőtt a fontossági viszonyok működtetnék a látás hangsúlyait, a szaglás homályát, ami hamis. Mégis, már amikor nézem, mintha örökké emlékezni akarnék e mennyei világra, a formák már kezdenek jelentéssé alakulni, megszűnnek formának lenni.” (Ibid., 246.)

A révülés jellemzője a dolgok világának feloldódása. Mik a dolgok, ha nem csupán a létezés töredékei, melyeket önkényesen metszünk ki a lét teljességéből, és látunk el címkékkel? Megterheljük őket a jelentés viszonylagosságával. Valójában csak feltételesen léteznek számunkra. A szó, a tett, a gondolat, az érzet – mind feloldódik, és újra összeáll, ám ezúttal az őket szétválasztó határok nélkül. Ha magunk mögött hagyjuk a viszonylagos fogalmak világát, hirtelen a ragyogó világ jelenik meg előttünk a maga ragyogó lényeivel és formáival. Miért van az, hogy a kötöttségtől mentes állapotban a világ ragyogónak tűnik, amint azt mindenki, aki a módosult tudatállapotot megtapasztalta, így vagy úgy állítja? Én nem tudom megmondani. Mindenesetre megszűnik a tér, az idő, az okság, a sorrendiség. Deren mindent egyszerre, időrendtől mentesen érzékel. Itt megközelíti, de csak megközelíti az igazi megvilágosodást, az unio mysticát. Ilyen a megvilágosodást megelőző önkívület.
Larry Peters etnológus nepáli tanítójától, Bhirendrától igyekezett megtanulni a révülést. Mestere és a többi tanítvány már spirituális eksztázisba jutott a dobolás révén. Törökülésben ültek, és vad rángások közepette időnként a levegőbe emelkedtek, néha fél méter magasba is. Peters leírja, hogyan hajtották végre a gyakorlatot újra és újra. Ő maga tudatosan kezdett rázkódni, majd fokozatosan adta át magát, vált „eggyé az ütemmel”. Egy idő múlva a lába rázkódása egyre inkább önkéntelenné vált. Aztán egész teste rázkódni kezdett, ő pedig összevissza pattogott a szobában. Figyelme mozgására irányult, a szemét csukva tartotta. Ám amint tudatára ébredt a környezetének, abbamaradt az önkéntelen rázkódás, ő pedig fáradtságot érzett.

Szólj hozzá!