Sámáncsaták: spirituális párbajok

Kategória: Könyvrészletek, Sámánizmus | 0

Az idézet forrása: Sámánok, gyógyítók és javasemberek című könyv • Filosz Kiadó

Holger Kalweit, aki maga is gyakorló sámán, könyvében a sámáncsaták különös jelenéségét is ismerteti:

gyágyító

A természetfeletti, a metafizikai, a transzperszonális éppúgy megmutatkozhat élet-halál harcok és összecsapások keretei között, mint maga a hétköznapi élet. Akárcsak a mindennapi élet, amelyben a tanulási folyamat próbára tesz, a mágikus tanulás útja is hagyományosan erőpróbák elé állít. A vizsga, a versengés, a megszerzett képességek nyilvános bemutatása nemcsak a sámánoktatás végén jelenik meg, hanem annak elválaszthatatlan része. A tapasztalt sámán ellenőrzi tanítványa haladását, és, mint mindenfajta oktatásban, van, aki jobban teljesít, van, aki rosszabbul, és akad, aki megbukik a vizsgán. Továbbá a sámánok próbatételekkel folyamatosan biztosítják magukat erejük meglétéről, és ennek részeként kihívnak más sámánokat erejük összemérésére. A közöttük nem az anyagi világ szintjén zajló párbaj ekképpen központi jellemzője a mágikus hagyománynak. A versengés is része a sámánoktatásnak, és a sámán elkerülhetetlen társadalmi feladatai közé tartozik. A varázslónak mindig készen kell állnia arra, hogy összemérje magát ellenséges erőkkel, mert számosak és körmönfontak az őt fenyegető erők – legyenek azok szellemek, alakváltoztató lények a másik világból vagy földi vetélytársak. A családja és a törzs érdekében fenntartott folyamatos éberség élet és halál urává, az alsó és a felső világ között kényes egyensúlyban lévő középső dimenzió védelmezőjévé avatja a sámánt. A samanizmus harcias oldala bizonyosan a törzsi társadalom életfeltételeit is kifejezi. A legtöbb törzset ellenséges kultúrák veszik körül, és létfenntartásuk sosem biztos a változó mennyiségű zsákmány, valamint az ökológiai és éghajlati tényezők miatt.

A sámánok közti harc a legkülönfélébb formákat ölti, és mivel alig vizsgálták a transzpszichikus szféra törvényeit, nyugatiak számára a formák igen nehezen felfoghatók. Az ismeretlen szimbólumrendszer és metaforák további akadályt jelentenek a transzperszonális elem pontos megragadásában. A Tierra del Fuegó-i jamana jékamu például arra használja képességét, hogy hegyláncnyi méretűre fújja fel magát, s így védelmezze meg betegét az ellenséges sámánok támadásaitól. Védőfalként helyezi önmagát a gyengélkedő páciens és a rosszindulatú erő közé. Ha az ellenséges sámán bizonyul erősebbnek, félretolja a „spirituális hegyet”, ha nem sikerül neki, vissza kell vonulnia. (Gusinde, 1931, vol. 2.) Hogyan értendő ez a szimbolikus előadás?

A minden kultúrára jellemző közös hajlam a mítoszteremtésre, a transzperszonális eseményekről szóló homályos értelmű beszédre gyakran útját állja számunkra a sámánok közti spirituális párbajról szóló beszámolók közvetlen megértésének. Ha a küzdelem réges-régen zajlott, a legenda és a tanulságos történet jellemzőit ölti magára. A mi látásmódunk szerint tündérmese, és létrejöttét a szabadon szárnyaló képzelet javára írhatjuk. A sámánharc azonban paranormális harcmodorával bizonyosan nem a tündérmese kategóriájába tartozik – még ma is élő, jelen levő valóság. Mivel csak a hozzáértő ismeri a támadáshoz és a védekezéshez szükséges transzperszonális módszereket és rítusokat, mivel a törzs átlagos tagjai hajlamosak túlságosan szó szerint venni a történeteket, és úgy tekinteni, mintha anyagi síkon zajlottak volna, és mivel a néprajzkutatók szintén externalizált kifejezésmóddal élnek, és emiatt szimbolikusan vagy a felfokozott képzelőerő megnyilvánulásaként értelmezik a sámánharcot, a csend és tudatlanság fala mögött rekedünk.

A vooddoo halálos veszedelme

Igaz ugyan, hogy egyes tudósok elismerik a voodooval való gyilkolás lehetőségét, a magyarázatát viszont legtöbbször szuggesztiós elméletekkel rövidre zárják. (Long, Winkelman, 1983.) Több esetben a sámánpárviadalban elszenvedett halál hipnózissal vagy önszuggesztióval magyarázható, de ezt nem szabad oly gyakran feltételezni, mint ahogy azt teszik. Pusztán abból, hogy a szuggesztiós elmélet jelenleg nagyfokú népszerűségnek örvend a tudósok körében, nem következik, hogy az évezredek óta gyakorolt sámánversengést kimerítően magyarázza. Sem a mai modern hipnózishipotézisek, sem a transzperszonális vizsgálatok nem hatoltak elegendően mélyre a sámán-világmindenségbe és a módosult tudatállapot szerkezetébe ahhoz, hogy tudományos kijelentéseket tehessenek róla.
A beavatás módszerei és a tudat általuk bekövetkező átalakulásai valóságosak és hatékonyak. Ugyanígy lehetségesnek tűnik a módosult tudatállapotban levők közti kommunikáció. Ez nem nyert elfogadást, mert annyira idegen az oksági-mechanikus szemlélettől. Ám a sámánok közti csata tényleg spirituális szinten játszódik le. Három típus különböztethető meg. Az első: vívható más tudatállapotban olyan csata, amely képes a távolban fizikai változást előidézni. E folyamat működése számunkra jelenleg egyáltalán nem érthető, itt parapszichológiai jelenségek játszanak közre. A második: a sámánnak megvan az a képessége, hogy elválassza tudatosságát a testétől, és szellemtestével megtámadja az ellenséget. Ez a testen kívüli élmény egy változata. Az ilyen esetekben a sámán általában útját állja, hogy az ellenség visszatérhessen a testébe, vagy valamilyen ötletes módon „megöli”, így aztán az soha nem tér magához a testen kívüli élményből, és meghal. A harmadik: természetesen a sámán elküldheti segítő szellemét, hogy az valamilyen feladatot végrehajtson számára. Ebben az esetben nem feltétlenül kell más tudatállapotba kerülnie.
A sámánuniverzum nagy része, talán túlnyomó többsége, zárva marad előttünk, a transzperszonális tudománnyal együtt is. Nemigen van értelme, hogy megkíséreljük kulturálisan vagy képletesen magyarázni azt, ami felfoghatatlan, elképesztő vagy lehetetlen. Ezt a hibát épp elégszer követték már el a múltban a valláselméletek. Nekünk jobb békén hagynunk a sámáncsata látszólag logikátlan világát, és értelmezéseinkkel a lehető legkevesebbet torzítani rajta.

Peter Freuchen, az eszkimó kultúra tanulmányozója tanúja volt egy sámánok közti spontán összecsapásnak. (1961, 165. skk.) A nagy vihar arra kényszerítette, hogy társával egy sátorban keressen menedéket a Repulse-öbölben, melynek lakóit korábbról ismerte. Itt teljesen váratlanul elkeseredett harc tört ki a helyi sámán, Anakak, és egy Netszilikbe való ellenséges sámán, egy hírhedt lélekrabló között. Az esemény a következőképpen zajlott:

Egy kisfiú kiment pisilni, és ijedten, elborzadva tért vissza. Valami furcsát látott: rémisztően nézett rá egy hóbagolyszerű, de annál sokkal nagyobb állat. Megállt az élet, és eluralkodott a pánik. Anakak felkészült a csatára. Törzsét betekerte szigonykötéllel, haját kontyba kötötte, és feltűrte az ingujját. Egy bőrdarabba harapott, és fura szavakat mormolt. Fokozatosan düh kerítette hatalmába, egy bődüléssel kirohant a sátorból, és belevetette magát a csata forgatagába. A lárma tanúsága szerint ebben több fél is részt vett. Kintről borzalmas ordítások hallatszottak, úgy hangzott, mintha két fél torkon ragadta volna egymást. Freuchen ki akart menni, de visszatartották. Amikor kíváncsiságból ki akart lesni a sátor repedésén, akkor is visszahúzták. Sokan vesztették el a látásukat attól, hogy megtestesült szellemet pillantottak meg. Alábbhagyott a csata zaja, és rövidesen erőteljes léptek hallatszottak a part felől. Két férfi elhelyezkedett az ajtó két oldalán, hogy legyűrje a bejövő Anakakot. Amikor az beugrott a sátorba, a nők és a gyerekek sikoltoztak, és a megszállottat csak Freuchen és három másik férfi tudta együttesen megfékezni és lehiggasztani. Az egyik sarokba vonszolták, betakarták, majd feltették kérdéseiket. Az angakok viszont, mint ebben az állapotban mindig, most is csak igennel és nemmel tudott válaszolni. Véres volt a keze, és vér folyt a szájából. Mint kiderült, az ellenséges sámán a levegőben szállva érkezett, hogy felfalja a kisfiút. Röviddel azelőtt megölt már két kislányt. Most azonban egyszer és mindenkorra legyőzetett. Anakak foglyul ejtette egy repedésben a jégen, és többé nem árthat senkinek.
Az eszkimó Szamik elmesélte Rasmussennek nagyapja, Titkatszak történetét, aki nagy örömét lelte teste elhagyásában és a repülésben. Egy ilyen lélekrepülés során találkozott egy Utkuhikdzsalikba való másik nagy sámánnal, Muraokkal, aki szintén az égen utazott, madárként röpködött a levegőben. Titkatszak túl közel ment Muraokhoz, és összeütköztek. Szamik nagyapja a kemény jégre zuhant. Az aggódó Muraok leszállt hozzá, hívta segítő szellemeit, és meggyógyította barátját. Titkatszak alighogy magához tért, olyan erővel ment neki a másiknak, hogy az estében összezúzta magát. Titkatszak tétovázott, segítsen-e ő is a másikon, de mivel jó barátok voltak, és Muraok gyakran mellé állt, meggyógyította. (Rasmussen, 1931, 299. sk.)

A Kanada északnyugati partvidékén élő cimsianok sámánja szokatlan képességeit egy barlangban nyerte el. Olyan híres és sikeres lett, hogy, amint az gyakran előfordul a törzsi társadalmakban, összegyűltek más sámánok, és megegyeztek, hogy elteszik láb alól. Elhatározták, hogy csapdát állítanak neki. Elküldtek hozzá néhány embert. Azok a faluban partot érve így szóltak:
– Ó, nagy halaait, urunk küldött minket hozzád azért, hogy segíts a fián, aki betegeskedik, és már a halálán van. A többi halaait tehetetlen, ezért most érted küldött. – Ám e beszéd alatt segítő szelleme ezt súgta Egyetlenegynek:
– Ezek az emberek hazudnak. A főnök fia jól van, csak színleli a betegséget, hogy megölhessenek. – Egyetlenegy a figyelmeztetés ellenére úgy döntött, a hírnökökkel tart. Néhány saját emberével kenuba szállt, és az ellenség falujába evezett, ahol állítólag betegen feküdt a főnök fia. Egyetlenegy azonnal látta, hogy a fiú színlel, és azt mondta neki:
– Hiába jöttem. Túl beteg vagy. Soha nem épülsz fel, mert nemsokára meghalsz. – Ekkor valóban nagy gyengeség és egyúttal félelem vett erőt a fiatalemberen. Egyetlenegy így szólt:
– Adjatok vizet! Friss vizet! Nagyon szomjas vagyok! – Amikor meghozták a vizet, segítő szelleme ismét figyelmeztette:
– Ne idd meg! Ez veszélyes méreggel kevert vizelet. – Egyetlenegy a visszájára fordította a helyzetet, és a szimulánst kínálta a vízzel. Az elszántan védekezett, és visszautasította a kotyvalékot. Ám Egyetlenegy ragaszkodott hozzá, hogy megigya, s így a főnök fia meghalt. Egyetlenegy diadalmasan szállt vissza kenujába, és távozott az ellenséges faluból. (Barbeau, 1958, 76. skk.)
Oly mértékű volt a többi sámán Egyetlenegy iránti ellenérzése, irigysége és gyűlölete, hogy mindig megpróbáltak végezni vele. Egyszer, amikor Egyetlenegyet egy betegeskedő sámánhoz hívták segíteni, kiderült, hogy arra rossz szándékú halaaitok hoztak rontást. Ezt a Wudhalaait nevű emberevő társaság tervelte ki azért, hogy Egyetlenegyet újra kicsalja falujából, és meg lehessen őt ölni. Több csapdát is készítettek, és ezeket a beteg házához vezető úton állították fel. Az egyik egy láthatatlan bűvös háló volt, amely arra szolgált, hogy Egyetlenegy belegabalyodjon. Láthatatlan vermet is ástak, hogy beleessen. Mivel a csapdákat az átlagemberek nem észlelhették, nekik nem árthattak – kimondottan Egyetlenegynek készültek. Ám ő előre látta a veszélyt, és sikerült elkerülnie. Ezután pontosan megállapította a betegség okát. A többi halaait becsomagolt egy darabot a beteg székletéből, és egy nemrég elhunyt, titkos helyre temetett sámán holttestébe tette. Ez okozta a betegséget. Amikor Egyetlenegy felismerte a gyengélkedés okát, elküldött valakit a temetés helyszínére, hogy vegye ki a csomagot a holttestből. Amint kiszedték, a beteg azonnal jobban lett. Sikerét látva Egyetlenegy ellenfelei még nagyobb haragra gerjedtek, és készek voltak minden rendelkezésükre álló eszközzel megszabadulni tőle. Nagy ünnepségre hívták, és emberhússal kínálták, amely megmérgezte volna. Ám ezúttal az a halaait figyelmeztette a veszélyre, akinek megmentette az életét. Egyetlenegy lyukat vágott a saját hasán, és kiszedte belőle a húst. Segítő szelleme az ellenséges halaaitok ételébe csempészte, azok pedig rövidesen már haláltusájukat vívták, majd meghaltak. Egyetlenegy így minden ellenségét legyőzte. (Barbeau, 1968, 76. skk.)

Szólj hozzá!