Fejtetőre állított világok – sámánparadoxonok

Kategória: Könyvrészletek, Sámánizmus | 0

Az idézet forrása: Sámánok, gyógyítók és javasemberek című könyv • Filosz Kiadó

Holger Kalveit ebben a könyvében a sámánok életének ellentmondásosságát is bemutatja:

Ebben a fejezetben forduljunk ismét a gyógyulás forrása felé. Szembeállítom a szent és az egészséges fogalmát, melyek egy paradox világ megjelenítői, a profán és az egészségtelen fogalmával, melyek lineáris, euklideszi világunkat jellemzik. Egyúttal felvázolom egy új pszichológia körvonalait is.
Az ősi gyógyító és a sámán magába forduló, a miénktől távoli, számunkra őrültnek és torznak tűnő világban él. A sámán a bolond, aki mindent a feje tetejére állít, de szent bolond. Azért szent, mert meggyógyult, mert meghaladta a betegséget és a tévelygést. Ennek fényében megkérdezhetjük, melyik világ is áll a feje tetején – az övé vagy a miénk? Sámánparadoxonról kell-e beszélnünk, vagy a logika paradoxonáról?

 

Sámánparadoxon

  • A szenvedés mint a tudás útja – fájdalom általi tanulás.
  • A spirituális „feldarabolástól” a spirituális újjászületésig és fejlődésig. A sámán meghal, hogy éljen.
  • Belép a sötétségbe, a hegy vagy a föld gyomrába, hogy megtapasztalja a fényt. A sötétség mint fény.
  • Fel kell áldoznia magát, önmegtartóztatóan kell élnie, tabukat kell betartania, adnia kell, hogy később kaphasson. Feláldozza magát, hogy megőrizze magát.
  • Kettős a szeme, kettős a látása; a lélektesttel lát.
  • A sámán beszél ugyan, de ez a spirituális világ ősi, baljós beszéde.
  • A testet nem fejleszti, békén hagyja, és az elmét/szellemet tökéletesíti.
  • Két teste van: a fizikai és a lélektest.
  • Sokat utazik. A lélektest segítségével párhuzamos, spirituális világmindenségeket jár be.
  • Barátai szellemi lények, láthatatlanok, más dimenzióból valók, „rezgésformák”.
  • Meg kell betegednie, hogy egészségessé legyen.
  • Meghal azért, hogy szentté, gyógyítóvá váljon. Meghal a betegeiért.
  • Először öngyógyításban részesül, utána következik mások gyógyítása.
  • Azáltal válik gyógyítóvá, hogy maga is megtapasztalja a betegséget, és legyőzi azt önmagában, majd később a betegekben is. Nem a tüneteket gyógyítja, hanem azok eredetét, a betegség „ideáját”.
  • Végső soron a sámánt nem nevezhetjük gyógyítónak. Ő csak természeti alapelvek tükörképe, általa működnek a törvények: nyitottsága révén szabadon áramlanak benne, mert a sámán az emberi törvényektől és gondolatoktól való szabadságot jelképezi. Ő a csatorna, melyen át áramlik hozzánk a természet, ő az ablak az ősi világra.
  • A sámán az orvos ellentéte. A sámán antirészecske, antianyag, a fekete lyuk lényege, létünk anyagias-mechanikus szintjének spirituális megfelelője.
  • Mindeme jellemzői révén a sámán a megtestesült paradoxon. Tanítása a bolondé, aki mindent a feje tetejére állít.

A korábbi fejezetekben egy igaz világra mutattam rá. Ám ami igaz, azt nehéz felfogni – inkább teljesen felfoghatatlan. Tömören: amit felfogunk, amit megérintünk, az aligha a világ – a valódi világ megragadhatatlan. Amiről ezeken az oldalakon olvashattunk, az a láthatatlan világ, ál-valódi tényeink forrása. Valójában az a világ határozza meg a látható világot. Újabb paradoxon! A miénk vagy a sámáné? Ha azt kérdeznék tőlem: „Mi a samanizmus gyors és egyszerű magyarázata?”, azt felelném:

„Pontosan az ellentétünk. Fordíts ki mindent a mi világunkban, és hamarosan kezd derengeni a sámánvilág.”

Huszko ainu sámánasszony kijelentette Emiko Ohnuki-Tierney japán kutatónak, hogy a mély tudás nem ragadható meg szavakkal. Végső soron a sámánokról csak úgy tudhatunk meg valamit, ha mi is azok leszünk. (1973, 16.) Egy újabb paradoxon: a kutató mint sámán! Mit kutatna akkor? A puszta kutatás, a tapasztalattól elzárkózás sekélyességét?
Én úgy látom, hogy a nyugati gondolkodás évszázadok óta azt gyakorolja, hogyan juthatunk az anyagi világban a látható A pontból a látható B pontba egy egyenes vonal mentén. Ez jelenik meg oksági magyarázó modellként Eukleidész sivár létezésmodelljében, Newton mechanikus világegyetemében, Descartes naiv cogito ergo sumjában és „ész általi tudásában”, Kant rögzített tér- és időállandóiban, Luther szívtelen erkölcstanában és munkaetikájában, Marx közgazdasági létében, amely állítólag meghatározza a tudatot. De mindez csak az élet egyik lehetőségét jellemzi, csak egyféle irányultságot, és biztosan nem a legjobbat. Mikor tanuljuk már meg végre?

A sámánok viszont bátran kifordítják naiv világképünket – spirituális tekintélyrombolók. Titkuk egyszerű, ám a megvalósítás szinte meghaladja az ember képességeit – mert kinek van bátorsága a nappalt sötétként, az éjszakát világosként megélni? A legenda szerint Diogenész fényes nappal lámpással a kezében járt az athéni piactéren, mondván: „Keresem a fényt.” Mi ezzel szemben sötétségben élünk, utunk a feketeség birodalmán át vezet. Kiben van köztünk annyi merészség, belül annyi fény, hogy teljesen megélje fénytelen állapotunkat?
Az első sámánparadoxon: előrehaladás; a jövő csak abból fakad, ha megküzdünk a különféle téveszmékkel és a szenvedéssel. A szenvedés útja egyúttal a tudásé is. Minél inkább az előbbi, annál inkább az utóbbi. Nyugati filozófiánk, a szenvedésmentesség, a boldogság, a jókedv – nem elrugaszkodás mindez a valóságtól? Ha legalapvetőbb illúziónkat akarnánk megnevezni, az nem a fájdalommentes élvezet hajszolása volna? De hogyan jutunk el az élvezetes létbe? Feltehetően élvezet révén. A sámán viszont szenvedésen át ér célba.
A misztikus útja inkább szenvedés, mint fogalomalkotás a világról, állandó osztályozás, körülírás és az igazság megállapítása bizonyítékok révén. A misztikusok a káoszra vágynak, a nem emberi állapotra, szomjazzák a különc élvezetet. A mi egzisztenciális szintünkön viszont ez a visszájára fordul, és fájdalmat okoz. Mégis, ha a misztikus átverekszi magát a különféle káprázatokon, tiszta tájra érkezik: az öröm, a tudás, a szenvtelenség, a nyugalom földjére – és egyezséget köt a természettel.
A boldogságot keressük, és kerüljük a boldogtalanságot. Ez a törekvés, pontosan a természetéből fakadóan – akadályok útvesztőjében körözve –, boldogtalansághoz vezet. Csak aki tudomásul veszi a szenvedést, nyeri el a biztosítékok nélküli élet bölcsességét. A megvilágosodáshoz, a sámánsághoz csak egy út vezet: a rögös.
A törzsi kultúrák tisztában vannak a sámánképzés nehézségeivel és a kétségbeeséssel, amely a sámántanoncot sújthatja. Emiatt sokan, akik hívást kapnak, mégsem hajlandók a sámán útjára lépni. Hagyják, hogy más javasemberek kiszippantsák belőlük az erő csíráját, és engedik szétzúzni első látomásukat. Az újonc arcán félelem, halálos félelem tükröződik.
A nyugati terápia és gyógyítás ezzel szemben szelíd kanyarok mentén, kárpitozott fülkében utazva, könnyed beszélgetések által szeretné az elmét annak Eldorádójába juttatni. Mi lesz mindebből? Puhány, érzelmes emberek, önelemző tudósok, érzékeny esztéták. A sámán viszont a természet embere, civilizálatlan, brutális önmagával, gyakran keményen bánik másokkal, könyörtelen a tanítványaival, mégis az önmegtagadásig nagylelkű, és gondolkodása széles körű. Szembenézett a halállal, szándékosan „utazik” a halálba. Nem osztozik velünk abban, hogy a legteljesebben igyekszünk kiélvezni az életet. Minden nap jó nap meghalni. Nincs mihez ragaszkodni. Az egyik oldalon mesterségesen elfoglaljuk magunkat saját pszichológiai tartalmainkkal, a másik oldalon, a sámánén van ősi, természethez kötődő létünk. Még egyszer, egy mondatban megfogalmazva: az öngyógyítás jelentése tudás, a tudat átalakítása. Ez a sámán paradoxona.
Míg mi az emberi kapcsolatokban igyekszünk emberibbé válni, a sámán magányban tanulja az emberséget. Mivel csak magára számíthat, és ki van rekesztve a társadalomból, aszketikusan átadja magát az egyedüllétnek. Mivel maga mögött hagyta mások életszemléletét, és a saját útját járja, egyedül kell lennie. Új barátai és társai más dimenzióhoz tartoznak – szellemek, halottak, a föld és a víz megszemélyesített erői, állatlelkek, természeti, téren és időn kívüli lények. Segítői, sőt nem e világi szeretői vannak. Úgy viszonyul a halottakhoz, mint mi a földi szomszédainkhoz. Kapcsolatai mentálisak, álmodozás jellegűek. Beszél a lélekkel, másik világokra figyel. A sámánnak élő az, amit mi halottnak tartunk. Számára természetes a halál, áthatja az életet; az élettelen természet állandó beszélgetőtárs. A sámán nyitott, és ugyanúgy törekszik a kapcsolódásra a halottak világához, mint az élőkéhez. Innen fakad benne a joie de vivre, sziporkázó, fantasztikus természete, innen fakad paradox, fordított életstílusa. Természetesen alapjaiban semmit sem fordít meg – a megfordítás csak egy gondolati modell, mely nekünk segít megérteni őt. A sámán pusztán nálunk tágabb körben kommunikál.
Számunkra a látás azt jelenti, hogy kifelé tekintünk – a sámánnak azt, hogy befelé néz. Ez újabb alapvető sámánparadoxon: csukott szemmel látni a világot. Mi belső világról beszélünk, de ez csak metafora. Nincs belső és külső. Minden előttünk fekszik: az egyik látható, a másik láthatatlan, hozzáállásunktól és tudásunktól függően. A sámán is látja, amit mi, de élénkebben, mélyebb részvétellel, több érzéssel, világosabban. Ebből fakad spirituális tisztánlátása, emiatt lát többet és másképp. Az észlelés olyan érzékelési kontinuum, amelyben mindig tovább lehet lépni. Világunk nem ér véget az érzelmekkel, a fogalmakkal, a zsenivel, az orgazmussal, az esztétikával, a zenével – ezek nem a végső határok, nem a felfogóképesség csúcsai. A sámán azért marad számunkra idegen, mert ott teszi meg az első lépést, ahol mi az utolsót merjük lépni. Tudása, felfogóképessége határtalan, érzelmei a végtelennel határosak; észlelése valódi részvétel egy folyton táguló valóságban. A nyugati kultúra a látható színeket tekinti a teljes színképnek. Mennyire érdekelnek minket a gamma- és a röntgensugarak, az ultraibolya? Ki törődik a füllel nem hallhatóval? Mindezek verbális hullák a papíron, tankönyvi bölcsességek darabkái.
A sámán nem gondolkodik. Se nem primitív gondolkodó, se nem fantaszta, álmodó költő. Egyszerűen hatalmasabb világot él meg. Nem ő fedezte fel a kifinomultabb belső univerzumot. Odaadással megéli azt, ami adatik neki, és beépíti a kultúrájába. A sámán nem halmoz fel szakmai tudást, hogy azt aztán tanulmányozza. Nem ül osztályteremben a padban. Gyógyító erejét a halál dimenziójában szerzi, és ezt az erőt látomásban fedezi fel, megszemélyesített természeti erők súgják a fülébe. A sámán nem tömi magát ismeretekkel, nem olvas el könyvhalmokat – átlényegül, akár akarja, akár nem. Nem intellektuális ismeretek által, hanem mert pszichológiailag kifordíttatik, az alapelvnek megfelelően a legbelső kerül legkívülre. Ezért áll a feje tetején. Ő a legbelső, a rejtett, a csontváz élő megtestesülése – ezért ábrázolnak oly gyakran csontvázat természetük jelképeként a sámándobon és -ruhán. A sámán bohóc, bolond, egy antianyag-mindenség tükörképe. Immúnis minden olyan betegségre, amelyet meg tud gyógyítani – igazából milyen logikus, mégis milyen furcsa nekünk! Melyik orvos mondhatná ezt el magáról? Az orvosok mire immúnisak? Kérdezem: nem a belső tudásra?

 

Szólj hozzá!