Srí Rámakrisna Paramahansza

Kategória: Életrajzok | 0

(1836–1886)

A nagy bengáli misztikus a XIX. századi Indiának az egyik legnagyobb alakja.

Rámakrisna Paramahansza

Srí Rámakrisna (Ramakrishna) Paramahansza, moha részesült a védánta legmagasabb rendű megtapasztalásában (a Legfőbbel való különbözőségek nélküli egyesülésben), élete végéig megmaradt Kálí istenanya követőjének is. A modern hinduizmusra gyakorolt hatása igen harmonizáló és élénkítő volt. Életének történetéből olyan sors rajzolódik ki, amely már születésétől kezdve összeköttetésben állt az istenivel.1

Rámakrinsa élete

Gadádhar Csattérdzsí, a későbbi Srí Rámakrisna, 1836.február 18-án született egy eldugott kis indiai faluban, ortodox bráhmana család gyermekeként. A fiú születése előtt szüleinek látomásai voltak arról, hogy gyermekük szent ember, sőt isteni testet öltés lesz.

[button link=”http://pont.filosz.hu/mit-is-keres-a-vedantin-reszletek-ramakrisna-evangeliumabol/”] Idézetek Ráakrisnától[/button]

 Tizenhat éves korában a fiút Kalkuttába vitte idősebb bátyja, aki családoknál szolgálatot teljesítő pap volt. Gadádhar segített neki munkájában, de arra nem volt hajlandó, hogy a bráhmanák iskolájába járjon. „Bátyám, mit kezdenék én a csupán kenyérkeresetre használható tudással? – fakadt ki. – Inkább azt a bölcsességet szeretném megszerezni, amely világosságot gyújt a szívemben és örökremegelégedetté tesz.”

Gadádhar számára, aki ebben az időben kapta a Rámakrisna nevet, eleinte nem jelentett nagy megerőltetést a templomszolgai teendők ellátása a Kalkuttától nem messze, a Gangesz partján fekvő Daksinésvarban. Hamarosan azonban különös hatást kezdett tenni rá az Istenanya, akinek gyönyörű szobra a főtemplomban állt. Vivékánanda, a későbbi tanítvány így ír erről Mesterem című művében:

„A fiúnak reggel és este el kellett végeznie a szertartást, és egyre inkább csak az kezdte kitölteni az elméjét, »Vajon van-e bármi e mögött a képmás mögött? Igaz-e az, hogy létezik a világegyetemben az Üdvösség Anyja? Valóban él Ő, és irányítja ezt a világot, vagy az egész csak álom? Vajon van-e a vallásnak bármilyen valósága?«

[…]Végül gondolni sem tudott másra. Többé már nem volt képes eleget tenni kötelességének, nem tudott ügyelni minden apró részletre. Gyakran elfelejtette a képmás elé helyezni az ételfelajánlást, időnként a láng sem jutott eszébe, máskor pedig órákig körözött a tűzzel a képmás
előtt, minden egyébről megfeledkezve. […] Lehetetlenné vált számára, hogy a templomban szolgáljon. Elhagyta a templomot, és egy közeli erdőcskébe költözött. Életének erről a szakaszáról sokszor elmondta nekem, hogy nem tudta, mikor kelt vagy nyugodott a nap, s hogy miképpen élte életét. Minden önmagával kapcsolatos dologról megfeledkezett, még az evés sem jutott eszébe. Ez idő alatt egy szerető rokon gondoskodott róla, aki ételt helyezett a szájába, amelyet ő gépiesen lenyelt.

[…] Lelke haldoklott, és időnként arccal a földre borulva zokogott, miközben a következő ima tört fel belőle: »Kérlek, nyilvánítsd meg bennem Tenmagad, ó, Anyja a világnak! Lásd meg, hogy szükségem van Rád, semmi más nem kell nekem!« Ő valóban igaz akart lenni saját eszményéhez. Korábban hallott róla, hogy az Anya sohasem jön el addig, amíg Őmiatta mindenről le nem mondanak. Az is tudomására jutott, hogy az Anya mindenkihez el szeretne jönni, de az emberek nem akarják Őt, ehelyett mindenféle ostoba kis bálványhoz imádkoznak inkább. Saját örömeiket keresik, nem pedig az Anyáét, s abban a pillanatban, amikor valóban, egész lelkükből Őt akarják és semmi mást, akkor az Anya megjelenik. A fiú elkezdte hát ehhez az eszményhez alakítani magát, s még az anyagi dolgokban is szeretett volna helyesen eljárni. Azt a kevéske tulajdonát is eldobta, amije még volt, és ígéretet tett, hogy nem fog pénzt érinteni többé. »Többé nem nyúlok pénzhez« – ez a fogadalom részévé vált. Talán valami okkult dolognak tűnik, de amikor életének későbbi szakaszában alvás közben megérintettem egy pénzérmével, keze elhúzódott, és egész teste olyan lett, mintha megbénult volna.

[…] Isteni őrültség kerítette hatalmába a fiút. Abban az időben nem volt tanítója, nem volt senki, aki felvilágosíthatta volna. Mindenki azt hitte, hogy elméje megzavarodott.

Napok, hetek, hónapok teltek tehát a lélek Igazságra törekvő szakadatlan küzdelmében. A fiú látomásokat, csodálatos dolgokat kezdett észlelni, természetének titkai elkezdtek feltárulkozni előtte. Mintha fátyol hullott volna le fátyol után. Maga az Istenanya lett a tanító, aki beavatta őt a keresett igazságokba.”

A fiú szenvedései véget értek, és hamarosan két szent életű tanító tűnt fel az életében: először Bhairaví, majd pedig Tótá Púrí.

„Ez idő tájt érkezett ugyanerre a helyre egy gyönyörű, páratlanul művelt asszony. Később a szent azt mondta róla, hogy nem csupán művelt volt, hanem maga volt az emberi formában megtestesült tanultság. […] Ez a nő szannjásziní volt, hiszen vannak nők, akik szintén lemondanak a világról, elhajítják tulajdonaikat és visszautasítják a házasságot, hogy teljesen az Úr imádatának szentelhessék magukat. Megérkezett tehát, és amikor
hallott az erdőben lakó fiúról, azonnal kész volt arra, hogy felkeresse. Ő nyújtott elsőként segítséget neki. […] Évekig a fiú közelében maradt, India vallásairól tanított neki, beavatta őt a jóga különböző gyakorlataiba, és mintegy irányította és harmóniába hozta szellemiségének hatalmas folyóját.

Később ugyanebbe a kis erdőbe egy szannjászí érkezett, tudós és filozófus, egyike India kolduló szerzeteseinek. Különös ember volt: idealista. Nem hitt abban, hogy ez a világ valóban létezik, s hogy ezt érzékeltesse, sohasem aludt fedél alatt, mindig a szabadban élt, akár vihar tombolt, akár a nap perzselt. Ez az ember elkezdte a Védákbölcseletére tanítani a fiút, és megdöbbenésére nagyon ha­mar felismerte, hogy a tanítvány bizonyos tekintetben bölcsebb mesterénél. Több hónapot a fiú mellett töltött, ezután beavatta őt a szannjászík rendjébe, majd távozott.”

Tótá Púrí segítségével Rámakrisna átélte a Brahmannal való legmagasabb szintű egyesülés, a nirvikalpa sza­mádhi állapotát, melyben az egyéni lélek elveszíti minden olyan érzését, hogy különbözik az Abszolúttól. Később, Tótá Púrí távozása után úgy döntött, hogy hat hónapig nirvikalpa szamádhiban marad. Ez idő alatt szinte alig mutatott életjeleket, csak nagy nehézségek árán lehetett némi ételt juttatni testébe. Végül az Isten­anya sugallatát követve mégis visszatért az életbe, s vérhasfertőzéséből isfelépült.

Ehhez az időszakhoz kapcsolódik Srí Rámakrisna házasságának nem mindennapi története is. Mivel indiai szokás szerint már gyer­mekként megházasították, a későbbi fejleményektől függetlenül volt egy felesége, aki fiatal korukra való tekintettel egy ideig külön élt tőle. Srí Rámakrisna szülőfalujában azonban kezdett elterjedni a hír, hogy a fiú elveszítette az eszét. A feleség elindult, hogy maga bizonyosodjon meg a dologról, ám Száradá Déví, a szent életű asszony egyike lett a legodaadóbb tanítványoknak, s mindig úgy tekintett férjére, mint isteni lényre.

„A következő vágy, amely elhatalmasodott Srí Rámakrisna lelkén, az volt, hogy megismerje a világ különböző vallásainak igazságát. Egészen addig nem ismert más hitet sajátján kívül, most viszont szerette volna megérteni, milyen a többi vallás. Így hát más vallások tanítóit kereste. Mindig emlékeznünk kell arra, hogy mit értünk Indiában tanító alatt: nem könyvmolyt, hanem a felismerés emberét, olyasvalakit, aki első kézből, nem pedig közvetítők által ismeri az igazságot. Rátalált egy mohamedán szentre, és mellette kezdett élni. Betartotta az általa előírt utasításokat, és legnagyobb megdöbbenésére úgy találta, hogy ezek az önátadást kívánó módszerek hittel elvégezve ugyanahhoz a célhoz vezették el, mint amelyet korábban már elért. Ugyanerre a tapasztalatra jutott Jézus Krisztus igaz vallását követve is. Felkeresett minden olyan felekezetet, amelyet csak tudott, és bármibe fogott, azt teljes szívből végezte. Pontosan azt tette, amit kértek tőle, és minden esetben ugyanarra az eredményre jutott. Így valóságos tapasztalatból ismerte fel, hogy minden vallás célja közös, hogy mindegyik ugyanazt próbálja tanítani, s hogy a különbségek főképpen módszereikben, de még inkább nyelvezetükben állnak.”

Amester később áhítozni kezdett arra, hogy tanítványai legyenek, és ki is alakult körülötte egy néhány tucat hívőből álló csoport, amely kor, foglalkozás és vérmérséklet tekintetében is nagyon változatos volt. A mester kiemelt tanítványként kezelt tizenkét fiatal fiút, ők váltak a később kialakuló szerzetesrend magjává. Közülük is kimagaslott Naréndra Náth Datta, a fiúként és szellemi utódként kezelt tanítvány, akit Vivékánanda néven ismert meg a világ.

1885 tavaszán mutatkoztak Rámakrisna torkában a betegség első jelei. A tünetek gyorsan súlyosbodtak, és hamarosan megszületett a diagnózis: gégerák. A mesterüket féltő tanítványok természetesen igyekeztek mindent megtenni a gyógyulásért. Beköltöztették Kalkuttába egy csöndes helyre, és orvosokat hívtak hozzá, akiket azonban a mester nem vett komolyan. Csak mosolygott az olyan instrukciókon, hogy „próbáljon meg kevesebbszer szamádhiba esni, elkerülendő az ilyenkor fellépő vérbőséget a torokban”. A betegségével járó szörnyű fájdalmakat nyugodt szívvel viselte, gyakran élve át a testenkívüliség élményét. Tudta, hogy nem tehet mást, mint hogy belenyugszik az Istenanya akaratába, így hát inkább csak tanítványai szomorúsága miatt bánkódott. Minden maradék erejét arra használta fel, hogy a lehető legtöbb tudást adja át nekik. Vivékánanda, aki szinte végig mellette volt, így írja le az utolsó heteket:

„Amint tudomására jutott, hogy valaki szeretne találkozni vele, ragaszkodott hozzá, hogy fogadja őt, és megválaszolta minden kérdését. Amikor helytelenítették ezt, a következőket felelte:

– Mit bánom én! Húszezer ilyen testet is feladok azért, hogy egyetlen emberen segítsek. Dicső az, ha akár egy emberen is segíthetünk.

Számára nem létezett pihenés. Egy ízben megkérdezte tőle valaki:

– Uram, ön nagy jógi. Miért nem irányítja elméjét kis ideig a testére, hogy kigyógyítsa azt betegségéből?

Mesterem először nem felelt, ám amikor újra elhangzott a kérdés, szelíden azt mondta:

– Barátom, azt gondoltam, ön bölcs ember, de úgy beszél, mint a többi világi személy. Ezt az elmét az Úrnak adtam. Azt akarja mondani, hogy vissza kellene vennem és a testre irányítanom, amely csupán a lélek börtöne?

Amikor az emberek tudomására jutott, hogy a szent valószínűleg hamarosan távozik közülük, még többen keresték fel, mint azelőtt, és Mesterem ugyanúgy folytatta a tanítást, legkevésbé sem törődve egészségével. Mi nem tudtuk ezt megakadályozni. Sokan jöttek nagy távolságokról, és ő nem nyugodott addig, amíg meg nem válaszolta kérdéseiket. »Amíg tudok beszélni, tanítanom kell őket« – mondta mindig, és betartotta szavát. Egyik napon bejelentette nekünk, hogy aznap elhagyja testét, és a Védák legszentebb szavait ismételgetve szamádhiba merült, majd elhunyt.”

1 Srí Rámakrisna életrajza Szvámi Vivékánanda szeretet és a cselekvés jógája című műve alapján készült. (A szövegben szereplő könyvek bibliográfiai adataihoz lásd a felhasznált irodalmat a kötet végén.)

 

A szerző könyvei