Szádhana – kilépés a létforgatagból

Az idézet forrása: A kettősség nélküli tudás lámpása című könyv • Filosz Kiadó

Az Advaita bódha dípikában, Srí Ramana Maharshi egyik kedvenc könyvében ez áll:

naplemente

„Hogyan létezhet létforgatag a létezés-tudatosság-üdvösség természetű Legfőbb Önvaló számára?”

Erre a kérdésre a bölcsek válasza a következő:

„Amikor megnyilvánulatlan, akkor az Önvaló erejét májának nevezik, amikor pedig megnyilvánult, akkor ugyanazt elmének hívják. A májá ezen módosulása – a kifürkészhetetlen elme – a létforgatag csírája az én számára.”

Tanítvány: Ki mondja, hogy kifürkészhetetlen?

Mester: Vaszistha mondta Rámának. A kettősség nélküli tudatosságban a bháva – amely különbözik a valós tudástól és a valótlan tudatlanságtól, és teremteni igyekezvén kivetíti a lappangó hajlamokat ezen vagy azon dolog képében, összekeveri a tudatost és a tudattalant, majd az „érző” és az „érzéketlen” kategóriákba tartozó dolgoknak láttatja őket, önmaga pedig mindkettő keveréke, vagyis érző és érzéketlen, mindig bizonytalan és változékony – az elme. Ezért kifürkészhetetlen.

Bár valójában változatlan, a Legfőbb Önvaló – a tévesen rávetített elmével kapcsolatba hozva – változékonynak tűnik.

T: Hogyan lehet ez?

M: Mint egy részeg brahmin, aki furcsán viselkedik az ital hatása alatt, az elmével kapcsolatba hozott Önvaló – bár természeténél fogva változatlan – a létforgatagba merült dzsívaként jelenik meg. Tehát kijelenthetjük, hogy az Önvaló szanszárája nem más, mint az elme. Így mondják a srutik.

Mivel az elme a létforgatag, meg kell azt vizsgálunk. Amikor az ember kapcsolatba lép az elmével – mely hajlamainak megfelelően tárgyak formáját veszi fel –, úgy tűnik, mintha ugyancsak átélné ezeket a változásokat. Ezt az örök igazságot leplezi le a Maitrájaníja upanisad. De megerősíti saját tapasztalatunk és a pozitív, illetve negatív következtetés is.

T: Hogyan bizonyítja ezt saját tapasztalatunk?

M: Amikor mélyen alszunk, az elme tétlen, az Önvaló pedig változatlan marad, és nincs számára létforgatag. Álomban és ébrenlétben az elme megnyilvánul, az Önvaló pedig változónak és a létforgatag foglyának tűnik. Mindenki tapasztalatból tudja ezt. Nyilvánvaló a srutiból, szmritiből, logikából és tapasztalatból, hogy a létforgatag nem egyéb, mint az elme. Hogyan vitathatna egy ilyen kézenfekvő álláspontot bárki is?

T: Hogyan keverheti bele az Önvalót a létforgatagba az elmével való kapcsolat?

M: Az elme – amelynek természete, hogy mindig „erre” vagy „arra” gondol – kétféle módon működik: az én-módosulat és az ez-módosulat formájában, ahogy azt már említettük az első, rávetítésről szóló fejezetben. Ezek közül az én-módosulat mindig az én egyetlen képzetét jelenti, az ez-módosulat pedig változik attól függően, hogy melyik minőség működik éppen, a szattva, a radzsasz vagy a tamasz (tisztaság, aktivitás vagy tompaság).

T: Ki mondta ezt korábban?

M: Srí Vidjáranjaszvámí mondta, hogy az elme ezekkel a minőségekkel bír, és ezeknek megfelelően változik. A szattvában a vágytalanság, béke, nagylelkűség stb. nyilvánul meg, a radzsaszban a vágy, harag, mohóság, félelem, törekvés stb., a tamaszban pedig a tunyaság, zavarodottság, tompaság stb.

Amikor a változatlan, tiszta tudat természetű Legfőbb Önvaló kapcsolatba kerül az elmével, a pillanatnyilag működő minőségeknek megfelelően változik, és ezekkel azonosul.

T:Hogyan történhet ez?

M: Láthatod, hogy a víz önmagában hideg és íztelen, de valamivel kapcsolatba kerülve lehet forró, édes, keserű, savanyú stb. Ehhez hasonlóan amikor a létezés-tudatosság-üdvösség természetű Önvaló kapcsolatba kerül az én-módosulattal, akkor megjelenik az ego. Ahogy a hideg víz a hővel egyesülve forróvá válik, úgy az üdvteljes Önvaló az én-módosulattal egyesülve a szenvedés sújtotta egónak tűnik. Ahogy az eredetileg íztelen víz édessé, keserűvé vagy savanyúvá válik attól függően, hogy mivel kerül kapcsolatba, úgy a tiszta tudás természetű Önvaló vágytalannak, békésnek, nagylelkűnek, illetve szenvedélyesnek, dühösnek, mohónak vagy tunyának és hanyagnak tűnik – az ez-módosulat pillanatnyi minőségének megfelelően.

A sruti szerint ha az Önvaló kapcsolatba kerül a pránával stb., úgy jelenik meg, mint prána, elme, intellektus, a föld és más elemek, harag, vágytalanság stb.

Ugyanígy, ha az elméhez kapcsolódik, akkor úgy tűnik, dzsívává válik, mely elsüllyedt a végtelen létforgatag szenvedéseiben, mivel félrevezette a

számtalan illúzió – mint például az én, te, enyém, tiéd stb.

T: Most, hogy a létforgatag rátelepedett az Önvalóra, hogyan lehet tőle megszabadulni?

M: Az elme teljes mozdulatlanságával a létforgatag mindenestül eltűnik. Máskülönben a létforgatagnak sosem szakad vége, még világkorszakok

milliói alatt sem (kalpakótikála).

T: Más módon nem lehet megszabadulni a létforgatagtól, csak az elme mozdulatlanná tételével?

M: Semmilyen más módon. Sem a Védák, sem a szent iratok, sem önmegtartóztatás, sem karma, sem fogadalmak, sem ajándékok, sem szent iratok és más misztikus formulák (mantra) ismételgetése, sem szertartás, sem egyéb más módszer nem képes megszüntetni a létforgatagot. Csak az elme mozdulatlansága révén lehet elérni a célt, semmi mással.

T: A szent iratok kijelentik, hogy csak a tudás képes erre. Hogyan mondhatod akkor azt, hogy az elme mozdulatlansága vet véget a létforgatagnak?

M: Amit sokféleképpen írnak le a szent iratokban – tudás, megszabadulás stb. –, az nem más, mint az elme mozdulatlansága.

M: Srí Vaszistha kijelentette: Amikor a gyakorlás segítségével megállítjuk az elmét, akkor a létforgatag minden illúziója gyökerestül eltűnik. Éppúgy, mint amikor a tejóceánt kiköpülték a nektár miatt, először az is nyers volt, majd egyre tisztábbá és nyugodtabbá vált, ahogy a köpűt (vagyis a Mandara-hegyet) eltávolították belőle; ugyanígy ha az elme nyugodttá válik, a létforgatag örök alvásba zuhan.T: Mondta ezt már más is korábban?

T: Hogyan érhető el az elme mozdulatlansága?

M: Vágytalansággal – vagyis lemondva mindenről, ami kedves az embernek – bárki könnyedén elérheti ezt a saját erejéből. Az elme ilyenfajta békessége nélkül a megszabadulás lehetetlen. A Legfőbb Üdvösség csak akkor jelenik meg, ha az illúzióktól mentes elme az egész objektív világot kitörölte, mégpedig annak a megkülönböztetésből eredő tudásnak a segítségével, hogy ami nem Brahman, az mind objektív és valótlan. A tudatlan ember az elme nyugalma nélkül bármennyire is igyekszik, és a szent iratok végtelenségének mélyére ás, nem érheti el a megszabadulást.

Csak az olyan elme mondható halottnak, amely a jóga gyakorlásával elveszítette összes lappangó hajlamát, tisztává és nyugodttá vált, mint egy szellőtől burával védett lámpa. Az elme halála a legnagyobb teljesítmény. Az összes Véda végkövetkeztetése az, hogy a megszabadulás nem más, mint a mozdulatlanná tett elme.

A megszabadulást semmi sem segítheti elő: sem vagyon, sem rokonok, sem barátok, sem a cselekvőszervekkel végzett cselekedetekből eredő karma, sem a szent helyekre tett zarándoklat, sem a szent vizekben vett fürdő, sem a mennyei birodalmakban élt élet, sem az önmegtartóztatás, legyen bármilyen szigorú, sem más egyéb, csakis az elme mozdulatlansága. Ugyanezen okból számos szent könyv tanítja azt, hogy a megszabadulás az elmével való leszámolásból áll. A Jóga Vászisthában több bekezdésen keresztül ismétlődik ugyanez a gondolat, miszerint a megszabadulás üdvössége csak azáltal érhető el, hogy eltöröljük az elmét, amely a létforgatag és így minden szenvedés kiváltó oka.

Szólj hozzá!