Száműzetésben, mégis szabadon

Kategória: Könyvrészletek | 0

Az idézet forrása: Szentek, ​bölcsek, mesterek és misztikusok című könyv • Filosz Kiadó

Baha'u'lláh

Bahá’u’lláh bajtársaival, a bábíkkal együtt börtönidejét töltötte, „Tihránban, egy föld alatti zárka sötétjében. Ez a förtelmes akna egykor víztároló volt, amely a város egyik közfürdőjét szolgálta ki.“ Az ott átéltekről Bahá’u’lláh így számol be:

Valamennyiünket egy cellába zsúfoltak össze. Lábunkat kalodába zárták, nyakunk köré pedig súlyos láncokat erősítettek, mely felsértette a bőrünket. A levegő, amit be kellett lélegeznünk, bűzlött a mocsoktól, a talaj pedig, amin ültünk, szennyes volt és férgektől nyüzsgő. Még a fénysugárnak is útját állták, nehogy átjárja ezt a pestisgödröt, enyhítve annak dermesztő hidegét. Két sorba ültettek bennünket, egymással szemben. Mi7 megtanítottunk nekik [a rabtársaknak] bizonyos verseket, és ők ezt éjjelente rendkívüli tűzzel kántálták: „Isten elegendő számomra, hiszen Ő a MindentKielégítő! – kezdte énekelni az egyik sor, mire a másik így folytatta: „Benne legyen hát a bízók bizodalma!” Az örömteli hangok e kórusa folyamatosan morajlott egészen a hajnali órákig. Visszaverődő zúgása betöltötte a föld alatti cellát, és, áthatolva annak vastag falain, eljutott egészen Nasiri’dDin Sáh füléig, kinek palotája nem esett messze fogságunk helyszínétől. Azt mondják, amikor meghallotta, felkiáltott:

– Miféle hang ez?

– A dicsőítő ének, amelyet a bebörtönzött bábík énekelnek – válaszolták neki. A Sáh nem tett több megjegyzést, és nem is próbálta letörni azt a lelkesedést, melyet foglyai az elkülönítettség minden szörnyűsége ellenére továbbra is tanúsítottak.

Egy napon az őrök egy tál sült húst hoztak Nekünk, melyről a Sáh elmondásuk szerint úgy rendelkezett, hogy osszák szét a foglyok között. Tudatták velünk, hogy a Sáh egy korábbi fogadalmához híven, teljesítve ígéretét, ezt a napot választotta arra, hogy Nekünk ajánlja ezt a bárányhúst. Társaságunkat mély csönd ülte meg. Ki várta Tőlünk, hogy a nevében beszéljünk?

– Visszaadjuk nektek ezt az adományt – feleltük. – Megvagyunk mi e felajánlás nélkül is.

Válaszunk nagyon felbosszantotta volna őreinket, ha nem azt lesték volna, mikor falhatják már fel az ételt, amit mi még csak érinteni sem voltunk hajlandók. A mardosó éhségünk ellenére társaságunknak csupán egyetlen tagjában, egy bizonyos Mirzá HusayniMutivalliyiQumiban ébredt fel a vágy, hogy fogyaszszon az uralkodótól kapott ételből. Rabtársaink valóban heroikus erővel, szó nélkül vetették alá magukat az éhezés okozta siralmas helyzetnek. Ahelyett hogy panaszkodtak volna a Sáh által előírt bánásmódra, szünet nélkül Istent dicsérte az ajkuk – így enyhítették a kegyetlen fogság nehézségeit.

A porkolábok mindennap úgy léptek be a cellánkba, hogy egyik társunkat a nevén szólították, megparancsolva neki, hogy álljon fel, mert kísérik az akasztófa lábához. Micsoda lelkesedéssel válaszolt a név birtokosa erre a súlyos hívásra! Láncaitól megszabadulva szinte felszökkent, és a féktelen boldogság állapotában Hozzánk lépett, hogy megöleljen bennünket. Mi ilyenkor a túlvilági örök élet bizonyosságával vigasztaltuk, szívét reménnyel és örömmel töltöttük el, majd előreküldtük, hogy elnyerje a dicsőség koronáját. Ő ezt követően megölelte többi fogolytársát, majd elindult meghalni, ugyanolyan rettenthetetlenül, mint ahogyan élt. A társak mártíromsága után nem sokkal a hóhér – aki jó szándékkal viseltetett Irántunk – általában tájékoztatott Bennünket az áldozat halálának körülményeiről és az örömről, mellyel egészen a legvégsőkig viselte szenvedéseit.

Tihrán börtönében a napokat fekve töltöttem, noha a láncok bántó súlya és a bűzös levegő kevéske alvást tett Számomra lehetővé. A szunyókálásnak e rendszertelen pillanataiban azonban úgy éreztem, hogy valami a fejtetőmről a mellkasomra árad, hasonlóan egy nagy zuhataghoz, mely a földre csapódik egy hatalmas hegy ormáról. Ennek eredményeképpen testem minden végtagja lángra lobbant. Ezekben a pillanatokban nyelvem olyasvalamit recitált, amelynek meghallgatására ember nem képes.

Egy éjszaka álmomban a következő magasztos szavakat hallottam minden oldalról: „Bizony, győzedelmessé teszünk Téged, Önmagad és a pennád által! Ne gyászold azt, ami Reád szakadt, s ne is rettegjen a Te szíved, hiszen biztonságban vagy! Az Isten nemsokára felmutatja kincseit a földi embereknek, akik megsegítenek Téged, Önmagad és a Neved által, amivel Isten újra életre kelti azok szívét, akik felismerték Őt.”

Miközben körülölelt a gyötrelem, a legcsodálatosabb, legédesebb hangot hallottam a fejem fölül. Odafordítottam orcámat, és megpillantottam egy Szüzet – az én Uram nevére való emlékezés megtestesülését –, amint ott lebegett előttem a levegőben. Úgy átjárta az öröm a lelke mélyéig, hogy az arca ragyogott az isteni jóakarat ékességétől, s orcája fénylett a Végtelenül Irgalmas világosságától. Szétküldte hívószavát ég és föld között, meghódítva azzal az emberek szívét, lelkét. Olyan hírt közölt benső és külső lényemmel, amely megörvendeztette a lelkemet és Isten becses szolgáinak lelkét. Fejemre mutatott ujjával, s mindenkit megszólított a mennyekben és a földön, mondván: „Istenemre! Ez minden világok legkedvesebbike, s ti mégsem éritek ezt föl! Ez Isten Gyönyörűsége közöttetek, s uralmának hatalma bennetek, ti mégsem fogjátok ezt föl! Ez Isten Titka és Kincse, Isten Oka és Dicsősége mindazok számára, akik a Kinyilatkoztatás és a teremtés királyságaiban lakoznak, bárcsak ti is azok között lennétek, akik felismerik ezt!”

Bahá’u’lláh episztolája, amelyet királyi ellenségéhez, Nasiri’dDin Sáhhoz írt, akkor került napvilágra, amikor Üzenetének kihirdetése már javában zajlott. Ebben olyan passzusok találhatóak, melyek további fényt vetnek küldetésének isteni eredetére:

„Óh, Király! Én is olyan ember voltam, mint a többi, szenderegve a magam ágyán, amikor, láss csodát!, a Dicsőséges szellői ellebegtek felettem, és megtanították Nekem mindannak tudását, ami valaha létezett. Ez a dolog nem Tőlem ered, hanem attól, aki Mindenható és Mindentudó. Ő meghagyta Nekem, hogy emeljem fel a hangom föld és ég között, s ez az oka annak, hogy megtörtént Velem az, amitől minden értő ember könnyei megerednek… Ez csak egy levél, melyet a Te urad, a Mindenható, a mindenki által dicsőített szellője felkavart… Ellenállhatatlan felszólítása eljutott Hozzám, és arra késztetett, hogy az emberek között dicséretét zengjem. Valóban olyan voltam, mint a halott, amikor rendelkezését tudomásomra hozta. Urad, a Könyörületes, az Irgalmas akaratának keze átváltoztatott.”

 

„Életemre mondom – találhatjuk egy másik Táblán –, nem a saját akaratomból fedtem fel Magam, hanem Isten volt az, aki saját választásából kinyilvánított Engem.“

Máshol pedig így ír:

„Akárhányszor csak úgy döntöttem, hogy békében és nyugalomban maradok, lám, a Szent Szellem jobb kezemre állva a Hangjával felállított. A Leghatalmasabb Szellem jelent meg az orcám előtt, majd Gábriel árnyéka vetült rám, és a Dicsőség Szelleme felkavarodott keblemben, arra ösztönözve, hogy keljek fel és törjem meg a bennem lévő csendet.”

Bahá’u’lláh (1817–1892, Perzsia, Palesztína),

aki 1817-ben született a perzsiai Teheránban, olyan gazdag nemesi családból származott, amelynek a családfája visszavezethető a Perzsa Birodalmat uraló dinasztiákig. Miután olyan fejedelmi tudományokban kapott képzést, mint például a lovaglás művészete, a kalligráfia, a kardforgatás és a klasszikus költészet, tizenhat évesen megnősült. Felesége az ezt követő tizenhárom évben három leánygyermeket hozott világra. Elhárítva a felkínált miniszteri széket, Bahá’u’lláh úgy döntött, hogy idejét és energiáját inkább a jótékonyságnak szenteli; s hamarosan bőkezűségéről és kedvességéről lett ismert.

Kiváltságos helyzetének 1840 után hirtelen vége szakadt, amikor a bábímozgalom egyik vezetője lett. Ez a megváltást hirdető szekta – amelyet egy fiatal sírázi kereskedő alapított, aki felvéve a „Báb”6 nevet – olyan új hitet kínált, amely független az iszlámtól. Az évszázados vallási és világi intézmények rendkívüli félelemmel és üldözéssel válaszoltak a mozgalom megjelenésére. A hatóságok halálos ítéletet szabtak ki a Bábra, melyet 750 katonának kellett végrehajtani. Csodálatos módon azonban az első lövéssorozat után a Báb teste eltűnt, és csak cellájában találták meg újra. Másodjára a Bábot a szerencse már cserbenhagyta.

Röviddel a Báb kivégzése után magát Bahá’u’lláht is letartóztatták, és bilincsbe verve a törvényszék elé hurcolták, ahol halállal fenyegették. Megmenekülését a személyes jó hírének, a családi összeköttetéseknek és a nyugati nagykövetségek tiltakozásának köszönhette. Kivégzés helyett a hírhedt „Fekete Verembe” vetették, ahol négy hónapot kellett eltöltenie. Sötétzárkájának nyirkos falai között történt, hogy ráébredt földi küldetésének nagyságára. Bahá’u’lláht, miután kiszabadult, száműzték Perzsiából.

Így kezdődött meg a számkivetettség, a bebörtönzés, az üldöztetés, a vándorlás és az elmélkedés negyven éve. Bahá’u’lláh 1863ban jelentette be, hogy ő az az Eljövendő, akiről a Báb jóslata szólt.

1867-tól kezdve felszólalásokkal fordult a világ vezetőihez, amelyekben nagyszabású politikai megrázkódtatásokra figyelmezteti őket, amelyek akkor következnek be, ha nem kötelezik el magukat a fegyverek leszerelése mellett, és nem fognak öszsze a tartós béke megteremtése érdekében. A török kormány azzal válaszolt, hogy Bahá’u’lláht egy olyan rettegett büntetőtáborba száműzte, amely a legádázabb bűnözők tanyája volt. Olyan dögletes volt a itt légkör, hogy ha madarak szálltak volna el felette, holtan zuhantak volna le az égből. Később a Porta a szentföldi Akkó városába száműzte őt, és halála is a Szentföldön következett be, 1892-ben.

 

Szólj hozzá!