A szenvedés

Az idézet forrása: Hogyan tegyük szövetségesünké az elménket? című könyv • Filosz Kiadó

Szakjong Mipham Rinpocse tanítása a szenvedés és a vágy kapcsolatáról

Lótusz a sárban

A szenvedés idej alatt a zavart tudat olyan, mint a vadló. Elvágtat, amikor próbálunk rátalálni, s megriad, amikor közelíteni szeretnénk hozzá. Amikor pedig megtaláljuk a módját, hogy megüljük, a zablát a foga közé kapja, és végül levet bennünket – egyenesen a sárba. Azt gondoljuk, hogy állhatatossá tételének egyetlen módja az, ha megadjuk neki, amit akar. Olyan sok energiát áldozunk arra, hogy megpróbáljuk kielégíteni és elszórakoztatni az elme vadlovát!

A zavart tudat gyenge, mivel folyamatosan háborog. Az a fontos szükséglete teszi zaklatottá, hogy fenntartsa az „én” jólétét. Az elme a saját csapongásán és az önmagával való foglalkozáson elmélkedik, ami szenvedéshez vezet, mert a zavart tudat képtelen túllépni önmagán. Amikor valami nehézség támad, nem tudja azt kezelni. Amikor valami váratlan történik, abból a korlátolt látószögből reagál rá, hogy boldog akar maradni – legalább ezen a kis helyen. Tehát a fenyegetettség érzésekor kitör belőlünk a düh. Ha valakinek van valamije, amit szeretnénk, egyből féltékenyek leszünk. Ha meglátunk valamit, amit megkívánunk, a vágy érzése támad fel bennünk. Lehet, hogy meg sem kérdőjelezzük ezeket a reakciókat, még csak el sem tűnődünk rajta: „Vajon érdemes emiatt dühbe gurulni?” Ami boldoggá és ami szomorúvá tesz minket, azok voltaképpen átmeneti feltételek, állandóan változó körülmények. Ez csak még inkább hozzájárul zavarodottságunkhoz és szenvedésünkhöz.

Képzetlen tudattal életünk nagy részét a hangulatainknak kiszolgáltatva éljük. A reggeli ébredés olyan, mint egy szerencsejáték: „Milyen tudattal fogom zárni a mai napot? Izgatott, boldog, aggódó, dühös, együtt érző vagy szerető lesz az elmém?” Az idő nagy részében azt hisszük, hogy azonosak vagyunk a gondolkodásmódunkkal, és eszerint éljük az életünket. Ezen meditálunk. Nem kételkedünk benne. Akár úgy ébredünk, hogy rettegünk, izgulunk, vagy csak álmosak vagyunk, csak az hajt bennünket, hogy az „énnek” jó legyen.

A Föld és a Mars között van egy hely, amelyet a tudósok Goldilocks-zónának [élet- vagy zöld zónának] neveznek. Ott nincs sem túl meleg, sem túl hideg, minden éppen megfelelő – olyan hely ez, ahol az élet az elképzelhető legjobban fenntartható. Legtöbbünknek az a mozgatóerő vezérli az életét, hogy egy ilyen zónában maradjunk. Egy személyes Goldilocks-zóna létrehozásával töltjük az életünket, ahol szilárd énképzetünk kellemesen és védetten érzi magát. Ahol minden éppen úgy van, ahogy szeretnénk. Ennek fenntartásán munkálkodunk.

A zóna fenntartásával együtt jár az aggodalom. Életünk számos különböző aspektusának összhangban kell lennie ahhoz, hogy boldogok legyünk. Ha ez nem jön össze, szenvedni fogunk. Tudatunk a reményen és a félelmen rágódik, mert képtelen ellazulni. Félünk attól, mi fog történni, ha enyhítünk az önmagunkat összetartó szorításon. Így tehát folyamatosan hálót szövünk – fogalmakból, hiedelmekből, véleményekből és hangulatokból –, amelyet „énként” azonosítunk. Olyan ez, mint egy zárt láncú televízió: mindig biztosak lehetünk benne, hol vagyunk; nincs túl sok megismerendő azon kívül; és soha semmi nem fog ténylegesen megérinteni minket. Azon igyekszünk, hogy magunkhoz vonzzuk azt, ami boldoggá tesz minket, távol tartsunk mindent, ami fájdalmat okoz, a többiről pedig nagyjából tudomást sem veszünk. A legtöbben ezt gondoljuk örömnek. Létrehozunk egy kényelmi zónát, amely azon az indíttatáson alapszik, hogy „csak ússzam meg valahogy”. Én ezt a „Legyen szép napod!” megközelítésnek nevezem.

Ha ezzel az indíttatással éljük az életünket, az nagyon korlátozó: az elégedetlenség, a narcizmus és a félelem csapdájában tart bennünket. Úgy érezzük, védekezünk, és rettegünk a bezártságtól. Életünk a gyorsaság, a szükségletek és a mohóság körül forog. És sokszor olyan gyorsan mozgunk, hogy még azt sem vesszük észre, hogy van valamilyen indíttatásunk. A szorongás érzését zavart, képzetlen tudatunk tartja fenn, s ez az érzés mindenre kiterjed, és olyan mély, mintha álmodnánk. Ez a szenvedés.

Szólj hozzá!