A tudat csapongása

Az idézet forrása: Hogyan tegyük szövetségesünké az elménket? című könyv • Filosz Kiadó

Szakjong Mipham Rinpocse tanítása a tudat összeszedésének folyamatáról

A zavart tudat ideje nagy részét azzal tölti, hogy az egyik figyelemelterelő tényezőtől fut a másikig: a hangtól a látványig, majd a szagig, az érzéstől a vágyig, majd a csalódásig. Állandóan kacérkodik valamivel. Tudatunk a hét minden napján darabokra hullik és szétszórt. Amikor azonban mennydörgés rázza meg az eget, figyelmünk hirtelen egy helyre összpontosul. Szétszórt tudatunk egy pillanatra teljesen összeszedetté válik, teljes egészében a hangra irányul. A másodperc töredékéig tökéletesen a mennydörgésen meditálunk.

A békében időzést azért gyakoroljuk, hogy kifejlesszük ezt az egyhegyű figyelmet. Ez lehetőséget ad számunkra arra, hogy erősebben, összeszedettebben közelítsünk ahhoz, amit éppen csinálunk. Azért kezdünk bele a gyakorlásba, hogy a vadlótudat szétszórt energiáit összeszedjük. A tudat kerül a figyelem középpontjába. Éber figyelemmel és éberséggel tudatunkat szelíden és pontosan leválasztjuk a képzelődésről, a locsogásról és a gondolatok finom suttogásáról, s teljes egészében a légzésre irányítjuk, itt és most. Azért tesszük ezt, mert szétszórt tudatunk folyamatosan eltérít bennünket stabilitásunktól, tisztaságunktól és erőnktől. Tehát tudatunkban összpontosítjuk magunkat, tudatunkat pedig a légzésre irányítjuk. Összeszedjük magunkat, hogy egészséges énérzetet teremtsünk magunknak, mely erős, kiegyensúlyozott, magabiztos és rugalmas.

A tudat összeszedése fokozatos folyamat. A tudat tevékenységét kifelé sugárzó fénykörökként képzelhetjük el. A békében időzés olyan, mintha fognánk a szétszóródott fényt, és magunkba gyűjtenénk. Minél közelebb van, annál fényesebb. A külső kör hétköznapi életünket ábrázolja. A középpont felé mozdulva különböző gondolati szintekkel dolgozunk, a dur­­vától a finomig. A fény fokozatosan egyre koncentráltabbá válik. A középpont az erőt és a tisztaságot ábrázolja, mely ott rejlik tudatunk zabolátlanságának mélyén.

A samatha meditáció gyakorlása azzal kezdődik, hogy összeszedjük magunkat a külső körnél: azt, hogy kik vagyunk a világunkban. Időnként, amikor gyerekeknek adok útmutatást, azt mondom nekik: „Ülj le, és gondolkozz el azon, ki vagy! Gondolkozz el azon, mit szeretsz, és mit nem szeretsz! Gondolkozz el azon, mit jelent alávalónak, és mit jelent kedvesnek lenni!” Ugyanezeken kellene nekünk is eltűnődnünk, mielőtt tudatunkat a légzésre irányítjuk. Talán még soha nem szakítottunk időt arra, hogy ennyire tisztán lássuk önmagunkat. Elménk szövetségesünkké tétele megköveteli, hogy minden szinten tisztában legyünk önmagunkkal. Tehát miután leültünk, és mielőtt gyakorolni kezdenénk a technikát, le kell lassulnunk, és elmélkednünk kell a világban való létünkről. Néhány percig el kell gondolkodnunk azon, hogy mit szeretünk, és mit nem szeretünk, mi miatt aggódunk, és életünk mely területén érzünk megnyugvást. Ily módon fejlesztjük ki az önmagunkkal kapcsolatos éberséget akár már életünk külső körénél.

Az egészséges énérzet alapja az, hogy megvan bennünk az önmagunkkal kapcsolatos éberség kialakításához szükséges türelem és őszinteség. A meditációs pozícióban testesítjük meg ezt az „egészségességet”; ülésünk megalapozott, kiegyensúlyozott és ellazult. Ezt gyűjtjük össze a samatha külső körében.

Amikor alkalmazni kezdjük a technikát, továbblépünk a következő körhöz – követjük a lélegzetet, és tudomásul vesszük a felbukkanó gondolatokat. Újdonsült meditálóként valószínűleg meglepve tapasztaljuk, milyen sok gondolatunk van. Amikor elfoglaljuk a helyünket, és tudatunkat a légzésre irányítjuk, a gondolatok puszta mennyisége magával sodorhat bennünket. Ezt az élményt kiválóan alátámasztja a meditálók hosszú sorának beszámolója, akik ezt hagyományosan vízesésként írják le. Nagyobb hatással van ránk a zuhatagon átömlő vízmennyiség, mint gondolataink változatossága és bonyolultsága.

Most azt gondolhatjuk: „Nem voltam ilyen zavart azelőtt. A meditáció csak rontott a tudatom állapotán. Békét, megszabadulást és lelki nyugalmat kellett volna hoznia, de most dühösebb és izgatottabb vagyok, mint valaha.” Vagy igazunk van, és a meditáció tényleg fokozza a tudati tevékenységet – és akik évezredek óta a legnagyszerűbb gyakorlók közé tartoznak, tévednek –, vagy talán csak egy olyan gondolati és érzelmi szintet ismerünk fel, amelyet azelőtt nem vettünk észre, mert egy pillanatra sem álltunk le. A vad és túlfűtött elménkre vetett pillantás megrémít bennünket. A meditáció vadállati természetünket tárja fel. Ezért szükségeltetik bátorság a békében időzés gyakorlásához.

Eleinte gyakorlásunk csupán akörül forog, hogy a zuhatagban felismerjük egyéni gondolatainkat. Lehetetlenségnek tűnhet megtalálni a lélegzetet a gondolatok hömpölygésében. Tudjuk, hogy itt van valahol, ám amikor keressük, elveszünk, és figyelmünket elvonja a vízesés. Ez a szakasz valóban fontos, érdemes rá odafigyelni. Ha felismerjük tudatunk vadságát, kezdünk együttműködni vele. A gondolatok szakadó zuhatagát látva nekifogunk a ló betanításának. Ezt pozitív élményként könyvelhetjük el, még ha pillanatnyilag nem is így érzünk. Valószínűleg nem meditálhatnánk anélkül, hogy először meg ne tapasztalnánk tudatunk vadságát.

Tehát egyszerűen felismerjük a gondolatokat, majd pedig újra felismerjük őket. Megfigyeljük tudatunk mozgását. Ha már egyszer felismertük a gondolatokat, nyugtázni kezdjük továbbvonulásukat: „Ó! Egy gondolat!” A lényeg, hogy gyorsak és szenvtelenek legyünk. Ha lassan, megfontoltan, ítélkezően tekintünk a gondolatra, csak még több gondolatot teszünk hozzá a folyamathoz. Az pedig nem fog segíteni. Felbukkant egy gondolat – se nem jó, se nem rossz. Felismerése és tudomásul vétele visszahoz oda, ahol vagyunk – ülünk az ülőpárnán, és tudatunkat megpróbáljuk a légzésre irányítani. Megtanuljuk, hogyan vágjunk keresztül tudatunk csapongásán.

Szólj hozzá!