A világ természete a Védák szerint

Az idézet forrása: Kelet és Nyugat házassága című könyv • Filosz Kiadó

Bede Griffiths, a "keresztény jógi" gondolatai a Védák látásmódjáról:

A védák

A Védákban csodálatos módon találkozik egymással az intuitív és a racionális gondolkodásmód. Mindkettő mélyen gyökeredzik a mítosz világában, ám a racionális elme már elkezdte felrajzolni a szavak összes árnyalt jelentését és egységesíteni őket egy Kozmikus Látomásban. A Védák összetett szimbolikájának megértéséért Srí Aurobindónak, Pondicherry bölcsének tartozunk köszönettel. Mélyebb jelentésük évszázadokon keresztül feledésbe merült, és a durva, betű szerinti értelemhez ragaszkodva értelmezték őket. Ám Srí Aurobindónak sikerült megmutatnia, hogy a külső, fizikai értelem alatt egy mélyebb, pszichés értelem rejlik. A védikus látnokok eljutottak odáig, hogy felfogták a mindenség hármas természetét, azt, hogy a világ egyszerre tárgyi, pszichés és spirituális. E három világot egymástól függőként látták, minden tárgyi valóság rendelkezett egy pszichés aspektussal, e két aspektus, tárgyi és pszichés, pedig egy spirituális látomásban egyesült. A Védák tehenei és lovai nem csupán fizikai tehenek és lovak voltak, hanem az elme tehenei és lovai – pszichés erők, azon túl pedig kozmikus erők szimbólumai, a Legfelsőbb Szellem manifesztációi.

A világ háromszoros természetének e felfogása nemcsak a Védáknak, hanem minden ősi gondolkodásnak is alapját képezi. Az ősidők emberének elméjében (mely egyúttal a természetes elme), nem létezik pusztán tárgyi dolog. Minden anyagi dolognak létezik egy pszichés aspektusa, az emberi tudatossághoz való viszonya, mely aztán kapcsolatban áll a fizikai világot és az emberi tudatot átható Legfelsőbb Szellemmel. Érdekes megfigyelni, hogy a Nyugat tudománya lassacskán elérkezik ahhoz a szemléletmódhoz, ahogyan a Kelet bölcselete tekint a világmindenségre. Ez nem más, mint az „örök filozófia”, a „philosophia perennis” látásmódja, a kozmikus látomás, mely közös minden vallási hagyományban, a legkezdetlegesebb törzsi vallásoktól az olyan nagy világvallásokig, mint a hinduizmus, a buddhizmus, az iszlám és a kereszténység.

Azt a világszemléletet, melyre a nyugati tudományosság épült, és amely az anyagot térben és időben kiterjedt szilárd szubsztanciának fogja fel, az emberi elmét pedig elkülönült megfigyelőnek tekinti, amely tárgyilagosan képes megvizsgálni és leírni a világmindenséget és így hatalmat szerezni felette, maga a tudomány kezdte lerombolni. A newtoni világmodell helyébe, melyben szilárd testek mozogtak térben és időben, a relativitás és a kvantumfizika modellje lépett. Ezek az anyagot az energia egy formájának tekintik, a világegyetemet pedig téridőben szerveződött energiamezőnek, mely egyesített és kölcsönösen összefüggő egészet alkot.

Mindez nagyon közel áll ahhoz, ahogyan a buddhisták látják a világmindenség „inszubsztancialitását” (anátman) és a szervezett egészeket felépítő, állandóan változó elemi összetevők (dharmák) dinamikus természetét. Ám a nyugati tudomány arra kényszerült, hogy még ezen is túllépjen, és ráeszméljen, hogy az emberi elme megfigyelőként már eleve kapcsolatba kerül azzal, amit megfigyel. Amit megfigyelünk, nem maga a valóság, hanem a valóság, ahogyan azt az emberi elme és érzékszervek, valamint az érzékeink meghosszabbítására használatos különféle műszerek meghatározzák. Amit megfigyelünk, mondta Heisenberg, nem maga a természet, hanem a kérdezési módszereinknek kitett természet.43 A tudomány régi keletű felfogása fokozatosan utat ad annak a szemléletmódnak, melyben „a tudatot és a fizikai (vagy empirikus) valóságot úgy kell tekintenünk, mint a valóság egymást kiegészítő arculatait”.

Egy csendes forradalom zajlik hát a nyugati tudományban, mely lassacskán újrafelfedezi az ősi bölcsesség hagyományát, mely szerint a szellem és az anyag egyetlen valóság kölcsönösen összefüggő és egymást kiegészítő két része. Ugyanezt a folyamatot figyelhetjük meg a nyugati orvoslásban, ahol fokozatosan felfedezik, hogy szinte minden betegség pszichoszomatikus eredetű, és az emberi testet nem lehet a lélektől különállóként kezelni.

Lassan helyreállítjuk azt a tudást, mely az ősi világban egyetemes volt, s amely szerint nem létezik a szellemtől, avagy a tudattól elkülönült anyag. A tudat ott rejlik az anyag minden egyes szemcséjében, és az a matematikai rend, melyet a tudomány felfedez a mindenségben, a benne rejlő egyetemes tudatosság működése folytán kerül bele. Az emberi természetben ez a szunnyadó tudatosság megnyilvánult tudattá válik, és ahogyan az emberi tudat fejlődik, egyre inkább tudatába kerül annak az egyetemes tudatosságnak, melyben gyökeredzik. Így kezdjük felfedezni a védikus világmindenség háromrétű természetét. Létezik az anyag fizikai aspektusa, a Prakriti, a női elv, melyből minden kifejlődik, és a tudat, a Purusa, a rend és az értelem férfias elve. Ezek megfelelnek a kínai hagyomány jin és jang elvének, illetve az arisztotelészi forma és matéria princípiumának. Túl jinen és jangon, anyagon és formán, ott van a legfőbb elv, a Lét, a Nagy Tao alapja, amelyből minden létrejön, és amely áthat minden dolgot. A védikus hagyományban e két elvet égként és földként gondolták el, és az egész mindenség az ő nászukból keletkezett.

E két elv, mely minden ősi bölcseletben megtalálható, nem kevésbé alapvető a keresztény tanításban sem. Aquinói Szent Tamás, aki filozófiai rendszerét Arisztotelészre építette, az arisztotelészi „formát” és „matériát” tekintette a természet alapvető princípiumainak. Filozófiája szerint a matéria, vagyis az anyag tiszta lehetőség, „potencialitás”, a forma pedig az 56 Kelet és Nyugat házassága aktualizálódás elve, princípiuma. Tiszta anyag, „prima materia”, ahogyan Arisztotelész nevezi, valójában nem létezik. Metafizikai elv csupán, mely minden fizikai lét alapjául szolgál. Az anyag, ahogyan ismerjük, forma és matéria, vagyis aktualitás és potencialitás kombinációja. Minden fizikai létezőben ott van a forma, a struktúra, az aktív energia vagy szervező erő és az anyagi elv, a passzív energia, a létezés potencialitása, lehetősége, mely a forma révén aktualizálódik.

Nehéz a potencialitás ezen elvét intellektuálisan megragadni, hiszen nincs aktualitása, és önmagában nem is fogható fel, mivel a forma egyszerre az aktualitás és a felfoghatóság princípiuma. A potencialitás csak az őt aktualizáló forma viszonylatában ragadható meg. Az anyaméhhez, a sötétséghez, a létezésre való képességhez hasonlítható csak, melybe a forma életet, fényt, aktualitást visz. Ez az őskáosz, a Genezis könyvének „tohu és bohu”-ja. A fluxus, a változás forrása ez, forrása annak a meghatározhatatlanságnak, melyet a tudomány még az atomban is feltárt. Ez az, amit a hindu tradícióban májának neveznek, melyet Sankara úgy határozott meg, mint ami „sem nem lét, sem nem nemlét”. A lét irracionális eleme ez, a jelentés nélküli, az abszurd. Ez a princípium azonban önmagában mégsem gonosz. Magában véve nem más, mint a tiszta potencialitás, a létezésre való képesség, s ilyenformán egyfajta tisztasággal rendelkezik, ártatlansággal és egyszerűséggel, mely a teremtés szívében rejlik.

E princípium természetesen nem csupán fizikai, de pszichés princípium is, hiszen a fizikai és a pszichés egyazon valóság két arculata. Ez az elv az emberben lévő tudatalatti alapja. Az emberi tudat minden mentális, imaginatív, emocionális és fizikai szintje alatt ott az öntudatlanság alapja, az ősi forrás, a sötétség méhe, melyből minden élet és tudat fakad. Ez az a világ, melybe a mélyalvás során belépünk, amelyet a hindu tanokban szusuptinak, az ébrenlét és az álom állapotán túli létállapotnak neveznek. Ez az irracionalitás, az ember természetében meglévő szöges ellentmondások, a minket fertőző őrültség forrása, noha önmagában nem őrült és nem irracionális; csak a józan ésszel és az értelemmel kapcsolódva fejleszti ki ezeket a sajátságokat. Önmagában, mint mondottuk, bizonyos tisztasággal és ártatlansággal rendelkezik. Tiszta befogadás, az ember lelkének feminin oldala. A maszkulin aspektus aktív és kommunikatív, a feminin passzív és befogadó. A feminin a tudattalanban gyökeredzik, az anyaméh sötétségében. Õ az instabilitás és változás forrása, mint ahogyan a Hold is növekszik és fogy. A maszkulin ellenben a stabilitás és rend forrása, és a Naphoz hasonlóan eredete a világosságban rejlik. Mégis mindkettő elengedhetetlenül szükséges a létezéshez: a feminin elv nélkül a természet végtelen sokfélesége nem létezne, a Nap ragyogása soha nem törne meg, s nem lenne a szivárvány milliárdnyi árnyalatává.

Továbbá mindkét elv forrása magában a Legfelsőbb Szellemben rejlik. Az egy, aki minden változás és sokság mögött húzódik, örökkévalóan e két princípiumban nyilvánítja meg magát. A Purusa az aktív princípium az Istenségben, mely fényként, életként és értelemként nyilvánítja meg magát, míg a Prakriti a feminin elv, melyben az Istenség a Sakti, az isteni erő vagy energia formáját ölti magára. A keresztény hagyományban nagyon kevés elismerést kapott Isten női arca. Ám Isten egyszerre Atya és Anya, mint azt a keleti hagyomány mindig is tartotta.

Tény azonban, hogy a Bibliában a lélek (a rúah) neve nőnemű, és a későbbi szír hagyományban, amely megőrizte ezt a nevet, a Szentlélekről mindig is mint Anyáról beszéltek. Az Ótestamentumban is megtalálható a nőnemű bölcsesség hagyománya (a héber Hokhma, a görög Szophia, a latin Sapientia). Így lehetséges, hogy a Szentlélekben Isten feminin arcát lássuk a Szentháromságon belül. A Háromság forrása egyszerre az Atya és az Anya, míg a Fiú vagy az Ige az értelem aktív princípiuma, a rend forrása a világmindenségben. A Szentlélek ellenben a befogadás feminin elve, a szeretetre való végtelen képesség, mely örökkévalóan befogadja a Fiún keresztül kiáradó szeretetet, és visszaadja forrásának, az Atyának.

A létezés misztériumának védikus felfogása a Védikus Mítoszban jelenik meg. E mítosz középpontjában a Nap, a világosság forrása áll. Ám a Védák Napja nem pusztán egy fizikai test, mely fényt szolgáltat a szemnek, hanem kozmikus hatalom, mely az elme számára is világosságot ád. A Védák „istenei”, a dévák Szent Pál „kozmikus hatalmai”.  Ők azok, akiket a görög és az arab hagyomány a mindenséget uraló „intelligenciáknak” nevez. Aquinói Szent Tamás teológiájában ők azok az angyalok, akiknek a közreműködése révén a világ rendje fenntartatik. A Védákban ezeket az „isteneket” úgy gondolják el, mint akik nevei és formái (náma-rúpa) annak az Egyetlen Valónak (ékam szat), amelyből az egész anyagi és szellemi mindenség származik. A Nap ezért ebben az értelemben egy isten, az értelmi és látható fény forrása. Neki, kit Szavitarnak is neveznek, szól a Védák legszentebb verse, a Szávitrí vagy Gájatrí mantra: „Elmélkedjünk az isteni világosság (Szavitar) dicső ragyogásán, világosítsa meg értelmünket.”

A Védikus Mítoszban állandó konfliktus van a fény és a sötétség között. A sötétséget Vritra, az ősi szörnyeteg képviseli, aki visszatartja az élet vizeit, és elrejti a Nap fényét. Ő reprezentálja a tudatalatti ősi sötétségét, melyet egy sziklás barlangként fognak fel, ahol a Nap tehenei el vannak rejtve. Maguk a tehenek, bármilyen furcsán is hangzik számunkra, a fény szimbólumai. A Hajnal Teheneinek nevezik őket, s a Nap sugarait szimbolizálják. Így a hajnalt ahhoz hasonlítják, ahogyan a teheneket kiengedik a karámból. Ám e fénysugarak nem pusztán a földi fény, hanem egyúttal az elme fényének is a sugarai. A Védák risijei az elme világosságát kutatják. Másutt a sötétség erőit Paniknak nevezik, kiknek vezére Vala. A sötétség e képviselői utalhatnak a sötét bőrű, sötét hajú dravida népekre, akik egykoron a világos bőrű árják ellenségei voltak, de jelenthetik a sötét viharfellegeket is, melyek magukban tartják az esőt – mindez csak a Védák sokszorosan összetett szimbolizmusát tárja fel. Mindennek egyszerre van fizikai és pszichés szimbolikája, melybe a szociális dimenzió is beletartozik, a szimbólumok mögött pedig ott rejlik az egyetlen, mindenekfeletti valóság, mely a létezés összes szintjén megnyilvánítja magát.

Erre a világlátásra kell újra szert tennünk. A nyugati gondolkodásmód két részre bontotta a világot, tudatosra és tudattalanra, szellemre és anyagra, testre és lélekre, a nyugati filozófia pedig a materializmus és az idealizmus két végpontja közt ingázik. Ez annak a tudathasadásos elmebajnak a következménye, amely a reneszánsz óta úrrá lett a nyugati gondolkodáson, amikor is a középkor egységesítő látásmódja elveszett.

E középkori látásmód sok más tekintetben már nem adekvát, de a nyugati ember számára vissza kell szerezni az egyensúlyt azáltal, hogy újrafelfedezi az ősi világ látásmódját, azt a philosophia perennist, amely teljesen kifejlődött a védántában és a mahájána buddhizmusban, ám benne rejlik minden ősi vallásban is. E látásmódban a három princípium, az anyag, az elme és a szellem kölcsönösen áthatják egymást. A pusztán racionális elme betegsége láttatja velünk őket egymástól elkülönültként. Ez késztet arra minket, hogy úgy lássuk: a világ rajtunk kívül terjed ki térben és időben, az elme pedig ettől a külső világtól elkülönülten létezik. Valójában a világ, amit látunk, nem más, mint a tudatunk által áthatott világ, az elmében tükröződő világmindenség. Ám az elmén és az anyagon túl ott a Szellem még további princípiuma, mely áthatja testünket és elménket, és amely mind az energia, mind a tudat forrása.