A homokszemek meséje

Az idézet forrása: Dervistörténetek című könyv • Filosz Kiadó

Egy folyó, távoli hegyekben fakadó forrásából, mindenféle vidéket keresztülszelt, míg végül a sivataghoz érkezett. Miként korábban minden más akadályon, ezen is megpróbált átjutni, de amint a homokba rohant, meglepve tapasztalta, hogy minden vize eltűnt.

Mégis, a folyó szilárdan hitte, hogy sorsa átkelni ezen a sivatagon, ám erre nem volt mód. Ekkor egy titokzatos hang, amely magából a sivatagból érkezett, így suttogott:

– Ahogy a szél átkel a sivatagon, úgy a folyó is.

A folyó erre azt felelte, nekiiramodott ő a homoknak, de az mindannyiszor elnyelte a vizét. A szél repül, ezért tud átkelni a sivatagon.

– Ha a megszokott módon futsz neki, soha nem jutsz át. Csak eltűnsz vagy mocsárrá változol. Meg kell engedned a szélnek, hogy ő vigyen át téged célodhoz.

– De hogyan lehetséges ez?

– Úgy, hogy hagyod magad felszívódni a szélben.

A folyó számára ez a gondolat elfogadhatatlan volt. Hiszen soha semmibe nem szívódott még fel! Nem akarta elveszteni az egyéniségét. Ráadásul, ha egyszer elveszíti, ki tudja, visszanyeri-e valaha?

– Ez a szél szerepe – mondta a homok. – Felragadja a vizet, átviszi a sivatag fölött, és hagyja, hogy újra leessen. A lehulló esővízből újra folyó lesz.

– Honnan tudhatom, hogy igazat szólsz?

– Úgy van, ahogy mondom, és ha nem hiszed, ingovány lesz belőled, semmi több, de még az is sok-sok évbe telhet; márpedig az ingovány biztosan nem folyó.

– Nem maradhatok ugyanaz a folyó, ami most vagyok?

– Sem így, sem úgy nem maradhatsz az – suttogta a hang. – Egy részed, a lényeged, átjuthat, és újra folyó lesz belőle. Azért hívnak annak a mai napig, aminek hívnak, mert nem tudod, melyik részed a lényeged.

Amikor ezt meghallotta, távoli visszhangok kezdtek ébredezni a folyó gondolataiban. Homályosan emlékezett egy olyan állapotra, amelyben őt – vagy valamely másik része lehetett? – karjaiban tartotta a szél.

Arra is emlékezett – emlékezett egyáltalán? – hogy ez a legvalóságosabb, és nem feltétlenül a legnyilvánvalóbb dolog, amit tehet.

Akkor a folyó párája felemelkedett, a szél pedig ölelő karjai közé zárta: gyöngéden felemelte, könnyedén tovaszállt vele, és amikor sok-sok mérfölddel odébb egy hegytetőhöz értek, hagyta, hogy puhán a földre hulljon. Korábbi kétségei miatt pedig a folyó mindenre emlékezett, és sokkal mélyebben elméjébe véste tapasztalása legapróbb részleteit. Gondolataiba mélyedve, magában így szólt: „Igen, most megtanultam, ki vagyok én valójában.”

A folyó tanult. Ám a homok így suttogott:

– Mi tudjuk ezt, hiszen látjuk megtörténni nap mint nap: és mert mi, a sivatag homokszemei, a folyóparttól egészen a hegyekig nyújtózunk.

És ezért van az, mint mondják, hogy a Homokba van írva az út, amelyet az Élet Folyójának követnie kell, hogy folytassa utazását.

Kommentár

E csodaszép történet számos nyelven ma is része a szóbeli hagyománynak, és szinte mindig elevenen élt a dervisek és tanítványaik körében is.

Szerepelt Sir Fairfax Cartwright Mystic Rose from the Garden of the King (Titokzatos rózsa a király kertjéből) című könyvében is, amely 1899-ben jelent meg Nagy-Britanniában.

Ez a változat a tunéziai ‘Awád Afífítől származik, aki 1870-ben halt meg.