A kéztartások jelentése

Az idézet forrása: Teremtő meditáció és többdimenziós tudatosság című könyv • Filosz Kiadó

Teremtő meditáció
A meditációs élmény négy szakaszát a nekik megfeleltethető négy dhjánibuddha egy-egy kéztartása (mudrá) jelképezi. Ezek a buddhák – akik a meditatív tapasztalás különböző állapotait képviselik – a központi dhjánibuddha alakja köré rendeződnek, aki egyesíti magában mind a négy tételt. Az öt buddha ily módon egy mandalát – vagyis szent kört – alkot, amelyben mindegyiküknek megvan a maga sajátos helye a soron következő tételnek, valamint a kéztartásukban kifejeződő szellemi magatartásnak megfelelően.

Kezünk mozdulatainak, illetve a kéztartásunknak igen nagy a jelentőségük a szellemi és érzelmi viselkedésünk szempontjából. A szanszkrit mudrá szó ezért sokkal többet jelent egy esetleges vagy önkéntelen kézmozdulatnál; a mélyebb tudatosságunk spontán kifejeződésére utal, még ha ennek hétköznapi körülmények között nem feltétlenül vagyunk is tudatában. A mudrá elménk látható lenyomata: az a „pecsét”, amely kifejezi tudatosságunk áramlását és irányát.

A buddhaábrázolásokon látható főbb mudrák nem csupán egy elfogadott, közmegegyezéses jelrendszeren alapulnak – ami csak egy bizonyos hagyományon belül vagy meghatározott kulturális környezetben lenne érvényes –, hanem természetük szerint egyetemesen érthetőek és befogadhatóak, mivel az általános emberi pszichológia részét képező tudáson és tapasztalaton alapulnak.

A tenyeret mindig is a pszichikai energia egyik meghatározó központjának tekintették, amelynél csak az agyban, a torokban, a szívben, a köldökben és a nemi szervekben elhelyezkedő fő központok fontosabbak. Általában ez utóbbiakban gyűlik fel és alakul át az energia a különböző szintű tudatos, tudatalatti és tudattalan tevékenységeknek megfelelően. Mindez a szellemi tudatosság szintjére emelhető, ha meditációval és különleges jógatechnikák alkalmazásával ráébredünk ezeknek a csakráknak a működésére, és egységbe rendezzük őket.

Teremtő meditáció

Ha összehangoljuk és egységbe rendezzük a test fő központjait, melyeket a gerincoszlop idegcsatornája – testi-lelki szervezetünk tengelye – köt össze, akkor a másodlagos központok, például a tenyér képessé válnak a fókuszált energia kisugárzására vagy arra, hogy tudatos erőket vetítsenek ki és vigyenek át a közvetlen környezetükbe, különösen azokba a tárgyakba vagy élőlényekbe, amelyekkel érintkezésbe lépnek.

Minden rituális áldásnak ez az erőátviteli képesség képezi a tapasztalati alapját. Legjellemzőbb megnyilvánulása a kézrátétel, mely évezredek óta ismert gyakorlat, és gyakran hozott látható eredményeket mind a lelki, mind a testi bajok gyógyítása terén. Ezt az erőt nyilvánvalóan csak olyan személyek képesek felkelteni, akik magas szintű szellemi vagy lelki egyberendeződést értek el. Csak olyasvalaki adhat egészséget másoknak, aki maga is „egész”. Ez az oka annak, hogy általában csak szenteknek vagy megvilágosodott lényeknek tulajdonítanak gyógyítóerőt vagy áldásosztó képességet.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a pszichikai energiának ezek a másodlagos központjai ne lennének fontosak akár a kevésbé fejlett egyén számára is. Az imádkozáshoz használt kéztartásban a kézfejeket fölemeljük, s a tenyereket egymás felé fordítjuk úgy, hogy csaknem érintik egymást. Az ujjak felfelé mutatnak, és egymáshoz támaszkodnak. Így a tenyerek középpontjából kiáradó energiák felerősödnek, majd visszalépve az egyéni erők áramkörébe megindulnak a legmagasabb egyén fölötti központ, az egyetemes tudatosság potenciális székhelye felé.1 Az ima az első lépés ennek fölébresztése felé.

Az imádságban megnyitjuk magunkat a bennünk élő vagy önmagunkon túli egyetemes erők előtt. A művelet a szívközpontból indul ki, ahol a legmélyebb érzelmeink – például a szeretet, a bizalom, az együttérzés – születnek. Ezért a kezünket ennek a központnak a magasságába emeljük, és fölfelé fordítjuk az ujjainkat, mintegy támogatva vagy kifejezésre juttatva fölfelé irányuló törekvéseinket, melyekben az egyén aláveti magát a szellem egyetemességének. Ez az alárendelődés nem valami rajtunk kívül álló dolognak szól, hanem olyasminek, ami már ott lakozik a legbelső lényünkben, jóllehet szunnyadó, még megvalósulatlan állapotban.

Mindig is léteztek azonban megvilágosodottak, akik fölismerték ezt az egyetemességet, és az irántuk érzett tiszteletünket kifejezhetjük azzal, hogy összetett kezünket a köszöntés gesztusával a homlokunkhoz vagy a fejtetőnk fölé emeljük. Ezzel elismerjük az általuk elért páratlan teljesítményt, amit reményeink szerint mi magunk is megvalósítunk majd azáltal, hogy a hasonló föleszmélés érdekében felébresztjük és működésbe hozzuk ezeket a magasabb rendű központokat. Az üdvözlésnek ez a formája az egész Keleten gyakori összetevője a rituális tiszteletadásnak. Gyakran kötik össze leborulással, melynek során az ember homlokával a földet érinti. Ez egyben az alázat gyakorlata is, amit a nyugatiaknak sokszor nehezükre esik végrehajtani, mert sérti a büszkeségüket, a hiúságukat, az énképüket vagy a hamis méltóságérzetüket. Amikor az ember a tudatosság legmagasabb központját a talajhoz érinti, valójában az alázat megnyilvánulása. Ugyanakkor azt is jelképezi, hogy a legmagasabb rendű tudatosságnak alá kell szállnia az anyagi létezés mélyére, és a „legalacsonyabb” és a „legmagasabb” egymással felcserélhető (hiszen a lényegüket tekintve egyek, csak megjelenésükben vagy funkciójukban különböznek). Ezenkívül a „föld” maga az alap, az anyaméh és a táptalaj, amelyben a szellem kibontakozhat és megvalósulhat.

Teremtő meditáció

A megvilágosodás fája alatt ülő Buddha első kézmozdulatával megérintette a földet (bhúmiszparsamudrá), hogy tanúságra hívja. A föld itt a Buddha teljes múltját jelképezi, mely egyidős a világgal, s melyben számtalan alkalommal gyakorolta a lemondást, hogy méltóvá váljon jelenlegi helyzetére, és elérje a megvilágosodást. A föld jelenti ugyanakkor mindazt, ami már létrejött, vagyis a materializálódott múlt formájában konkrét, kézzelfogható alakot öltött nemcsak egy lény, hanem a világban élő összes lény számára. Mindnyájuk esetében ez a világ képezi – abban a formájában, ahogyan jelenleg megjelenik – a szilárd alapot és a kiindulópontot további fejlődésükhöz vagy a végső felszabadulásukhoz.