A meditáció alapelvei

| 0
Teremtő meditáció

Minden meditációnak az inspiráció a szíve, a központi ereje; ez azonban spontán képesség (elragadtatásnak is nevezik), amely nem kelthető fel parancsszóra. Csak akkor jelenik meg, ha valami felkelti az érdeklődésünket, vagy csodálatot ébreszt bennünk. Ahhoz, hogy inspirációban legyen részünk, előbb elő kell készítenünk a talajt, megfelelő hangulatba kell kerülnünk, és befogadóvá kell tennünk a tudatunkat, amihez két dolog szükséges: az egyik az ellazulás, a nyugalom, a béke és a harmónia, a másik pedig valami olyasmi, ami irányt szab a tudatunknak, és összeszedetté teszi. Ez utóbbi lehet a szemlélődésnek akár belső, akár látható tárgya, amely elég vonzó ahhoz, hogy magán tartsa a meditáló figyelmét.
A meditációt előmozdíthatja a természet vagy egy vers szépsége, egy megható ima vagy vallásos ének, vagy az, ha az emlékezetünk vagy egy képmás segítségével felidézzük egy karizmatikus személy vagy egy Megvilágosodottra alakját, akinek a nyomdokaiba szeretnénk lépni.

A meditáció szíve, az inspiráltság nem ébreszthető fel parancsszóra.

 

Az előkészületek során jó szolgálatot tesz a zene, a füstölőszer, a virágok és a fény, vagy valamilyen rítus, amellyel ezeket egy templomban vagy szentélyben felajánljuk (ami korábban minden tibeti és indiai otthonban szokás volt, függetlenül attól, hogy hinduk vagy buddhisták lakták). Röviden a meditáció leghatásosabb ösztönzői a szépség és az odaadás. E kettőt egyesítik magukban a tibeti thankák, és ez magyarázatul szolgálhat arra a különös varázsra, amelyet e képek a modern elmére gyakorolnak… Az odaadó lelkületű ember számára az ima már a meditáció kapuja… Könnyű olyasmi fölött szemlélődni, amit szeretünk, hiszen ilyenkor nincs szükségünk erőfeszítésre, hanem követhetjük a tudatunk és a szívünk természetes hajlamát.

 

Teremtő meditációDe még az intellektuális tevékenység, például a hétköznapi életünkben felmerülő gondolatoknak, jelenségeknek vagy problémáknak a vizsgálata is szolgálhat a meditáció kiindulópontjául, bár ilyenkor mindig fennáll a veszély, hogy megragadunk az értelem szintjén, és megelégszünk a racionális megoldásokkal ahelyett, hogy továbblépnénk a közvetlen tapasztalás szintjére, ahol a probléma megszűnik. Mindazonáltal a meditáció kezdeti szakaszaiban a gondolkodás képessége ugyanolyan fontos, mint a meditációs folyamatban szerepet játszó többi tényező. Világosan jelzi ezt, hogy ősi meghatározása szerint a buddhista meditáció első két tényezője a vitarka vagy „kezdeti gondolat” és a vicsára vagy „fenntartott gondolat”, vagyis a fogalmi gondolkodás két oldala: a rágondolás és a körbejárás. Ez teszi irányítottá, összefüggővé és összeszedetté a tudatosságunkat, melynek áramlását – a szüntelenül változó gondolatok, érzések, benyomások és képek folyamát – nem tudjuk megállítani, hanem legfeljebb csak mederbe terelhetjük, korlátozhatjuk és irányíthatjuk azzal, hogy egy erősen ösztönző, érdekes és vonzó középponti témát jelölünk ki számára. Longcsenpa, a tibeti nyingma iskola egyik legelismertebb szellemi tanítója, aki a 14. század első felében élt, és nagy meditációs mesterként tartották számon, így kiált fel A tudat természetes szabadsága című művében:

Ó jaj! Azt állítják magukról, hogy meditálnak, de elfojtanak minden gondolatot. A fogalmak nélküli állapottal büszkélkednek, amelyet „jelenlét”-nek neveznek. Emiatt buták, mint a barmok, és ahogy hozzászoktatják magukat ehhez az állapothoz, oktalan állatokká válnak. De még ha ez nem következik is be, akkor sincs esélyük arra, hogy megszabaduljanak a szanszárából, még akkor sem, ha a formán túli tartományon „meditálnak”. Minél önhittebbé válnak, annál jobban megszállják őket saját rendszereik démonai.

Az ősi Abhidharma pszichológiája szerint a rágondolás a témára (vitarka) legyőzi a tompaságot és a tunyaságot, a fogalmi körbejárás vagy fenntartott gondolkodás (vicsára) eloszlatja a kétséget, az inspiráló öröm vagy elragadtatás (príti) elejét veszi a gyűlöletnek, a boldogság (szukha) ellensúlyozza a nyugtalanságot, az egyhegyűség pedig kiküszöböli a mohóságot. A buddhizmus sohasem vetette meg a tiszta gondolkodást, csak nem esett bele abba a csapdába, hogy elhiggye: fogalmi gondolkodással és logikával megoldhatók a metafizikai vagy szellemi problémák. Az intuíciónkban azonban csak akkor bízhatunk – jobban mondva csak akkor tudunk különbséget tenni a valódi intuíció és a vágyvezérelt gondolkodás vagy a homályos érzések között –, ha előbb megtanuljuk használni az értelmünket és a gondolkodási képességünket. A buddhizmus mindig is hangsúlyozta a világosság fontosságát – nemcsak a gondolkodás, hanem a látás világosságát is. Erre bőséges példákkal szolgálnak a tantrikus szádhanák és a tibeti thankák, amelyek minden egyes részletet pontosan meghatároznak és gondosan felrajzolnak, akár egy szürrealista alkotás. Mondhatni, a buddhista misztikát a felfokozott valóságérzékelés jellemzi.
A gondolkodás és a fogalmi körbejárás tehát csak a kezdet, ami egy intuitív tudatállapothoz vezet; ebben a gondolkodás és az okfejtés folyamatai elülnek, és helyükbe egyfajta mélyebb látás vagy közvetlen tapasztalás lép. Az első lépés ebbe az irányba a tér végtelenségének az élménye; itt a tudatosság megszabadul a korlátaitól, s átélhetővé válik ennek határtalansága is. A korlátlan kiterjedésnek és szabadságnak a megtapasztalása pedig lehetővé teszi, hogy a meditáló fölismerje a súnjatát, amit a korai páli szövegek a sem-mi tartományának (ákinycsannyájatana) neveznek.
Ezen a szinten túl a gyakorló tényleges tapasztalata már nem írható le szavakkal, ezért jellemzik úgy, hogy megérkezett „a sem észlelés, sem nem észlelés” állapotába, az észlelés végső határára. Itt eltűnik a különbség tapasztaló és tapasztalat között, az alany és a tárgy összeolvad, s megvalósul a tökéletes egység (szamádhi).