Az élet misztériuma

Az átlagember hisz abban, hogy egyéni élete, valamint az érzékeiben feltáruló világ valóságos.

A gondolkodó ember csalódottan ismeri fel, hogy az élet nem valóságosabb, mint az álom.

A bölcs viszont – bár tudatában van az emberi élet illuzórikus jellegének – a romlandó anyagot és a káprázatszerű formákat a romolhatatlan kifejezőjévé alakítja át azáltal, hogy egy olyan valóság szimbólumainak látja őket, amely messze meghaladja az egyéni élet és az intellektuális megértés korlátait…

Még ha az egyéni életet káprázatnak és – mulandósága, szenvedései és korlátai miatt – kevéssé értékesnek véljük is, ez nem akadályozhat meg minket abban, hogy életünket műalkotássá emeljük, és szépséget, méltóságot vigyünk bele azzal, hogy a legmagasabb szellemi célok eszközévé, a külső és belső harmóniát kifejező képződménnyé tesszük. Az életnek önmagában nincs értelme. Csak annyi értelme van, amennyit mi magunk adunk neki. Olyan, mint a művész kezében az agyag: rajtunk áll, hogy isteni formává alakítjuk, vagy csupán átmenetileg használható edényt készítünk belőle.

Konfuciusz mondását, mely szerint nem az igazság teszi naggyá az embert, hanem az ember teszi naggyá az igazságot, úgy is módosíthatnánk, hogy nem az élet teszi naggyá az embert, hanem az ember teszi naggyá az életet. Hiszen az élet mindenütt jelen van, de csak akkor képes ráébredni saját egyénfölötti, mindent felölelő természetére, ha létezik olyan egyéni gyújtópont, amelyben központosul.

Nem az igazság teszi naggyá az embert, hanem az ember teszi naggyá az igazságot.

Ez a tudat nagy paradoxonja: ahhoz, hogy ráébredjen saját egyetemességére, elengedhetetlenül egyénivé kell válnia. Az egyéniség azonban folyamatos vedlést igényel: állandóan fel kell bomlania és újra kell képződnie, cseppfolyóssá kell válnia, majd ismét fel kell vennie magába az összetevőit, elejét véve annak, hogy megcsontosodjanak, és ezáltal elveszítsék eredeti funkciójukat. A halál folyamata alapvető fontosságú a személyes lét szempontjából: lehántja róla a megkérgesedett múltat, és megakadályozza a szellemi halált, vagyis a pangást és a megmerevedést, amely az egyént elválasztja őseredeti, egyetemes forrásától.

Ha naggyá kívánjuk tenni az életünket, nem szabad ragaszkodnunk egyetlen pillanatnyi vonatkozásához sem. Még a testi működéseink is ez tanítják nekünk azon keresztül, ahogyan az élet törvényszerűségeit tükrözik. Bármihez ragaszkodunk is, legyen az étel vagy levegő, méreggé válik; a kilégzés és az ürítés éppoly fontos, mint a belégzés és az evés. Ugyanígy az élet szempontjából a halál folyamata is ugyanolyan fontos, mint a születésé. A halállal kapcsolatos egyoldalú és negatív elképzelés csak azért alakul ki bennünk, mert a haldoklás folyamatát a test felbomlásával azonosítjuk, s nem ismerjük fel az ezzel párhuzamosan végbemenő szellemi megújulást.

A halál tényében az élet legmélyebb misztériuma tárul fel. A test szükségszerű felbomlása közvetlen összefüggésben áll az alkotó szellem vitalitásával, hiszen nincs olyan forma, amely e szellemnek örökké megfelelne.

Teremtő meditáció

A halál nem az élet tagadása, hanem egyik funkciója, mely éppúgy nem választható el tőle, mint a születés. Ahhoz, hogy ezt megértsük, föl kell ismernünk, hogy a születés és a halál ugyanannak a folyamatnak két oldala, melyek az élet minden pillanatában egyszerre jelennek meg, akárcsak a belégzés és a kilégzés szüntelen váltakozása.
Plutarkhosz írja, hogy a fizikai halál pillanatában a lélek ugyanazt tapasztalja, mint amit a nagy misztériumok beavatottjai. A jelölt a beavatás aktusában a halál és az újraszületés kapuin halad át, és így tudomást szerez a kettő elválaszthatatlan egységéről az élet áramlásában.

Ezt a misztériumot Tibetben máig ismerik, és a Tibeti halottaskönyv tanításaiban és szimbólumaiban örökítették tovább. Ez a könyv sokkal több, mint a haldoklóknak vagy a halálhoz közel állóknak szánt útmutatás, és nem is csupán halotti mise vagy a holtak birodalmáról szóló útikönyv. Az igazi címe A köztes létből hallás [az Igazság hallása] útján való megszabadulás.

A köztes lét (tibetiül bardo) azonban nemcsak a test halála és a fizikai újraszületés közötti állapotra vonatkozik, hanem életünk minden egyes pillanatára, mivel a meg nem világosodott ember számára az élet sem más, mint egy ilyen átmeneti létforma, amely nem valóságosabb, mint az álom vagy az egyéb időbe vetett, káprázatszerű tudatállapotok. A „káprázatszerű” szót itt egy olyan állapotot megjelölésére használjuk, amely csak korlátozott értelemben valóságos, de nem egyszerű hallucináció.

Azok viszont, akik nemcsak a fülükkel, hanem a szívükkel és teljes tudatukkal is figyeltek, s így már a jelenlegi életükben megvalósították a Bardo tödol mélységes tanításait, felébredtek ebből a káprázatszerű köztes létből, és beléptek a mélyebb valóság felismerésének állapotába: úrrá lettek az élet és a halál fölött. Tibetben őket nevezik tulkunak. Testüket (tibetiül ku) tudatosan vetítik ki vagy teremtik meg, szemben a hétköznapi emberrel, akiknek a testét tudattalan késztetések és hajlamok hozzák létre (ezeket vizsgálja a modern pszichoanalízis).

Ha a szellemi eltévelyedés és gépesített civilizációnk brutális ereje netán kiölné a bardo tödol élő hagyományát és az ősi Tibet által ránk hagyományozott spirituális kultúrát, akkor az emberiség utolsó kapcsolatát is elveszíti a történelem előtti idők nagy misztériumaival.

Teremtő meditáció

Felmerül azonban a kérdés, hogyan tarthatunk életben egy olyan hagyományt vagy szellemi kultúrát, amely nem egyszerűen a múltból érkezik hozzánk, hanem ráadásul egy olyan nép közvetítésével, amelynek nyelve és szokásai, tudati, történelmi és környezeti háttere olyannyira különbözik a modern emberétől, aki a nyugati tudomány hatására teljesen másképp látja az életet? De hát nem úgy van-e, hogy ha egy kultúra és hagyomány fenn akar maradni, akkor neki is alá kell vetnie magát az átalakulás, a halál és az újraszületés törvényének? Vajon a tibeti vallási hagyomány nem volt kitéve a veszélynek, hogy megfojtja saját skolasztikus gondolkodása és a vakhit azokban a szervezeti formákban és szertartásokban, amelyek eredeti jelentése rég feledésbe merült? Nem az-e tehát az elsődleges kötelességünk, hogy újból felfedezzük a mögöttük megbúvó szellemet s a szent szimbólumok és rítusok eredeti értelmét, mielőtt még egy halott múlt élettelen ereklyéiként próbálnánk átvenni őket? Hiszen ez végleges pusztulásukat s egyúttal saját szellemi elszegényedésünket jelentené.

A tapasztalat megtanított minket arra, hogy ha kultúrnövények magját újra meg újra ugyanabba a talajba vetjük, akkor a növények elkorcsosulnak. Ez az elkorcsosulás megelőzhető a vetésforgó alkalmazásával, vagy azzal, hogy ugyanazokat a fajta magokat vagy palántákat más talajból, más éghajlati körülmények között termelt növényekből szerezzük.
A szellemi élettel ugyanez a helyzet. A vallási vagy spirituális hagyományok is hajlamosak az elkorcsosulásra, ha túl sokáig maradnak ugyanazon a talajon, vagyis nem érik őket új ingerek, nem kerülnek kapcsolatba más gondolkodásmódokkal és vérmérséklettel.

A buddhizmus eltűnt szülőhazájából, Indiából, míg sok más ázsiai országban növekedésnek és virágzásnak indult. Ugyanez történt Srí Lankán is, ahol hermetikus elzártságban őrizték meg egyik legősibb formájában és ideális körülmények között. Mégis oly mértékben elkorcsosult, hogy szinte teljesen kihalt, és a Szanghát Burmából és Sziámból kellett újraépíteni.
A kereszténység jelentéktelen zsidó szekta maradt volna, ha nem lép ki Palesztinából. Azáltal viszont, hogy átkerült a nyugati országokba, s találkozott a görög és a római gondolkodással és civilizációval, erőteljes növekedésnek indult, kitágult a szemléletmódja, és végül világvallássá lett.

A taoizmus, amely évezredeken át nem lépte át Kína határait, mágikus rítusok rendszerévé silányult, és mint életfilozófia elveszítette minden befolyását a modern kínai gondolkodásra. Sok nyugati tudósból és filozófusból viszont Lao-ce tanításai erőteljes visszhangot váltottak ki, s ennek nyomán értékes és nagy hatású művek születtek, amelyek a jövőben fontos szerepet játszhatnak az emberiség szellemi fejlődésében.

Ugyanez érvényes a Tibetben megőrzött értékes szellemi kincsekre is: a mai tibetiek őszinte hittel és odaadással imádják ezeket, de megújítani nem tudják őket. Ahhoz, hogy ez az ősi hagyomány újjáéledjen vérátömlesztésre, újrakezdésre, szellemi ébredésre van szükség. A spirituális dolgok – mint minden élő szervezet – csak addig élnek, amíg növekszenek. Amint megállnak a fejlődésben, hanyatlásnak indulnak, majd elhalnak a tespedésben. Az ember csak akkor képes átvenni a múlt formáit vagy egy neveltetésétől idegen hagyományt, ha megtapasztalta, hogy valóságosak az emberi szellem belső erői, ahonnét azok erednek. Az emberi szellem viszont úgy értendő, mint ami közös minden emberi lényben: ez tudatosságunk legmélyebb központja. Csak ha képesek vagyunk megmerítkezni ebben a központban, akkor fogjuk tudni újraélni és újra megtapasztalni azt a szerves növekedést, amelynek során kialakultak az áthagyományozott formák és archetipikus szimbólumok; az intellektusunk számára ezek pusztán történelmi vagy esztétikai jelentőséggel bírnak.