Ellentettség és egységbe foglalás

Az idézet forrása: Teremtő meditáció és többdimenziós tudatosság című könyv • Filosz Kiadó

Teremtő meditáció
A keleti ember felfedezte, hogy öröktől fogva ugyanazok az események és helyzetek ismétlődnek, a Nyugat pedig felismerte minden egyes esemény és létállapot egyediségének értékét. A Kelet a kozmikus háttérre figyel, míg a Nyugat a kép előterében álló egyénre. A teljes képhez azonban a háttér és az előtér egyaránt hozzátartozik, a kettőt egységbe foglalja egy magasabb szinten. A teljes emberi lény, aki egész (és ebben az értelemben szent) egyesíti magában az egyetemest az egyénivel, a pillanat megismételhetetlenségét a helyzetek és létállapotok örök, ciklikus ismétlődésével.

A keleti ember a halhatatlanság tudatában elhanyagolta a hétköznapi életet, a Nyugat pedig, jól ismervén a jelen pillanat egyediségét és értékét, a halhatatlanról feledkezett meg. Csak a vadzsrajánának, a tibeti buddhizmus misztikus iskolájának legmélyebb szemlélete, valamint a Ji-csing (a kínai bölcselet legősibb könyve) tesznek kísérletet arra, hogy egybefoglalják az előtér és a háttér látványát, és összekapcsolják a pillanatnyit az örökkévalóval, a helyzetek egyediségét az egyetemes erők ismétlődő konstellációival.

A két világ között csak olyasvalaki tehet igazságot, s nyerheti ki mindkettőből a legtöbb értéket, aki úgy merül el a Kelet hagyatékában, hogy közben teljesen fölismeri és érti nyugati örökségét. A Kelet és a Nyugat az emberi tudatosság két fele. Olyanok, mint a mágnes két pólusa, amelyek egymástól függenek, reagálnak egymásra, és nem választhatók szét. Csak ha fölismerjük ezt, akkor válhatunk teljes emberi lénnyé. „Az emberben az élet tudatára ébred önmagának, s ezáltal feladattá és szabadsággá fejlődik, úgyhogy mindent újra be tud fogadni, s képessé válik az újrakezdésre: arra, hogy visszatérjen a kezdetéhez, az örökségéhez és az eredetéhez, s újraszülessen” (Leo Baeck).

Az ember élete a két pólus, az ég és a föld között lebeg. Őrizzük meg magunkban az ég tágasságát, de ne feledkezzünk meg arról, hogy a föld hordoz bennünket. A föld és az ég a véges és a végtelen jelképe, s mindkettőből egyformán részesülünk. Nem az a feladatunk, hogy létünk e két pólusa közül válasszunk, vagy az egyiket a másik kedvéért feladjuk, hanem az, hogy fölismerjük kölcsönös függőségüket, és a lényünkben egyesítsük őket. A problémánk tehát nem „vagy-vagy”, hanem „is-is” jellegű, mert az ember az ég és a föld középpontjában áll, ott, ahol az ég és a föld találkozik.

 

Teremtő meditációEzért dicsérte a Buddha az emberi születést, s nevezte azt a legjobbnak. Csak az emberi élet nyújt ugyanis lehetőséget arra, hogy megvalósítsuk az eget és a földet egyesítő középutat, és egyedül ez adhat értelmet a létezésünknek, mert megszabadít attól, hogy az egyik vagy a másik véglethez kötődjünk. A létezés behatároltságot jelent, de a behatároltság ebben az értelemben nem azonos a szűklátókörűséggel és a nemtudással, hanem egy jelentéssel bíró formának a létrehozásában nyilvánul meg, ami lehető teszi az ember számára, hogy a legfontosabbra összpontosítson, lemondjon mindarról, ami fölösleges vagy lényegtelen, s feladja vagy korlátozza a vágyait és a sóvárgásait. Vagyis korlátozottsága végül nagyobb szabadságot eredményez. A legbölcsebb ember néhány szóval is képes sokat mondani, s a legnagyobb művész az, aki minél egyszerűbb formában képes kifejezni a legmélyebb tapasztalatot. Ezért mondják, hogy „egyszerűségéről ismerszik meg a mester”.

Más szóval a véges ruházza fel jelentéssel a végtelent, mert a végtelen csak a véges formában tudja magát kifejezni. És ugyanez fordítva is igaz: ha a véges csak önmaga kedvéért ragaszkodik a létezéshez anélkül, hogy tükrözné a végtelent, akkor értelmetlenné válik, és magában hordja a halál csíráját.

A forma értéke abban áll, hogy az időben egyszer előforduló, egyedi kifejeződés. Rendkívül becses, mert mulandó, mint a virág, amely kibontja szirmait, majd elhervad, mégis kifejezi minden virág és az egész élet örökkévaló jellegét. A pillanat azért értékes, mert jelen van benne az időtlen örökkévalóság; az egyedi forma azért felbecsülhetetlen, mert a végtelen tárul fel benne.

Ezért mutatott fel a Buddha némán egy szál virágot, amikor Szubhadra, a jámbor zarándok meg akarta tudni tanításának a lényegét. Kelet egyik legmélyebb értelmű jelképe a virág, amely az ég fénye felé nyílik, miközben a földben gyökerezik. Amikor a szellemi kibontakozás kivirágzik a tudatos formában, ez is egyesíti magában a föld sötétségét és az ég világosságát: a mélység hatalmait – a végtelen múltban, számtalan világkorszak egyéni életformáiban felgyűlt tapasztalatok tárházát – és az egyén fölötti, egyetemes törvények kozmikus erőit.

A Buddhát – az összes Fölébredetthez hasonlóan – lótusztrónon ülve ábrázolják. A lótusz minden mandalának – minden bonyolult viszonylatokból álló, központosított rendszerként működő szellemi világegyetemnek – az őspéldánya. De őspéldánya az összes csakrának vagy pszichikai központnak is, melyekben a tudattalan erők káosza értelmes kozmosszá rendeződik, és az egyéni létezés beteljesülésre talál a végső megvilágosodásban, a teljesség állapotában (amikor egésszé és ebben az értelemben szentté válik).

Teremtő meditáció

A buddhista meditáció célja tehát nem az, hogy az ember visszasüllyedjen a „nem teremtett” állapotba, a tartalom nélküli tudat teljes nyugalmába; nem kíván alászállni a „tudattalanba”, sem a múltat kutatni. Sokkal inkább egy átalakulási vagy önmeghaladási folyamatról van szó, melynek során tökéletesen tudatára ébredünk a jelennek, a tudat végtelen erejének és képességeinek, és kezünkbe vesszük a sorsunkat azoknak a minőségeknek a kiművelésével, amelyek időtlen természetünk felismeréséhez: a megvilágosodáshoz vezetnek. Ahelyett tehát, hogy a múlton merengenénk, amelyen nem tudunk változtatni, s amelyre a legcsekélyebb befolyásunk sincs, a meditációval elvetjük magunkban a végső felszabadulás magvait, és a legnemesebb eszményeink képében most megépítjük az eljövendő tökéletesség testeit.