Fát tenni a tűzre

posted in: Könyvrészletek | 0

Az idézet forrása: Szerelemben a világgal című könyv • Filosz Kiadó

 

A tibetieknek van egy kifejezésük arra, amikor szándékosan egyre nagyobb kihívások elé állítjuk magunkat, miközben igyekszünk fenntartani a szilárd tudatot: „fát tenni a tűzre”.

Az emberek általában úgy élik az életüket, hogy megjegyzik azokat az élményeket, melyek újra meg újra felszítják a haragjukat, nyugtalanságukat vagy félelmüket, majd megpróbálják elkerülni őket, miközben ilyesmiket mondogatnak: Képtelen vagyok félelmetes filmeket nézni. Nem bírom a nagy tömeget. Rettenetesen félek a magasságtól, a repüléstől, a kutyáktól, a sötéttől. De az okok, amelyek kiváltják ezeket a válaszreakciókat, nem tűnnek el, és amikor ilyen helyzetekben találjuk magunkat, a reakcióink maguk alá gyűrnek bennünket. Egyetlen valós védelmünk abban áll, hogy a belső erőforrásainkra támaszkodunk, miközben az említett nehézségeken dolgozunk, hiszen a külső körülmények folyamatosan változnak, ezért nem megbízhatóak.

Amikor fát teszünk a tűzre, szándékosan nehéz helyzeteket idézünk elő, hogy közvetlenül dolgozhassunk velük: fogjuk a problémásnak gondolt viselkedésmintákat vagy körülményeket, és a szövetségeseinkké tesszük őket. Például három-négy éves koromban édesanyámmal és nagyszüleimmel buszos zarándokútra mentünk, hogy felkeressük India legfontosabb buddhista helyeit. Rögtön az első útszakaszon rettenetes hányingertől szenvedtem, és azt követően minden alkalommal, amikor csak busz közelébe kerültem, elfogott a félelem meg az émelygés, és menthetetlenül rosszul lettem. Úgy tizenkét éves lehettem, amikor az észak-indiai Serab Ling kolostorban eltöltött év után haza készültem, hogy meglátogassam a családomat. A velem utazó segítő megvette az éjszakai útra szóló buszjegyet Delhiig, majd onnan a repülőjegyet Katmanduig.

Alig vártam az indulást, de már hetekkel az utazás előtt rettegtem a buszúttól. Ragaszkodtam hozzá, hogy két helyjegyet vegyen nekem a buszra, hogy le tudjak feküdni, mert azt gondoltam, akkor nem fordul fel a gyomrom, de alighogy elindultunk, és végigfeküdtem az ülésen, rá kellett jönnöm, hogy így még rosszabbul vagyok. Segítőm könyörögve kért, hogy egyek valamit, vagy igyak egy kis gyümölcslevet, de annyira felfúvódtam, hogy egy kortyot sem tudtam lenyelni. Amikor a busz megállt útközben, nem voltam hajlandó kiszállni. Nem akartam megmozdulni, és hosszú órákon át meg sem moccantam, míg végül leszálltam, hogy elmenjek a mosdóba, és igyak egy kis gyümölcslevet.

Amikor visszatértem kettes ülésemre, sokkal jobban éreztem magam, és úgy döntöttem, megpróbálok meditálni. A test pásztázásával kezdtem, tudatosságomat a hasi tájékon jelentkező érzetekre – a puffadásra és az émelygésre – irányítva. Ez nagyon kellemetlen volt, sőt kicsit gusztustalan is, és eleinte csak rontott az érzeteken, de ahogy lassan kezdtem elfogadni őket, az egész testemet úgy tapasztaltam, mintha egy vendégház lenne. Azt játszottam, hogy vendégül látom ezeket az érzeteket, az idegenkedés, az ellenállás és reakció érzéseivel együtt. Minél inkább hagytam, hogy ezek a vendégek belakják a testemet, annál nyugodtabbá váltam. Hamarosan mély álomba zuhantam, és Delhiben ébredtem.

Amikor fát teszünk a tűzre, akkor nem eloltani próbáljuk, hanem még inkább felszítjuk félelmeink lángjait, és a folyamat során megszilárdul a bizalmunk abban a képességünkben, hogy bármilyen helyzetben találjuk is magunkat, képesek vagyunk dolgozni vele.

Ez a tapasztalat nem oszlatta el a buszozással kapcsolatos összes aggodalmamat. A félelem később is visszatért, noha kevésbé hatott rám. A nagy különbség az volt, hogy ez után az út után örömmel fogadtam a következőt. Nem kerestem az alkalmat, legalábbis nem olyan szándékosan, ahogy ezt az elvonulást elterveztem, viszont hálás voltam a kihívásért: dolgozhatok a tudatommal annak érdekében, hogy felülkerekedjek a megpróbáltatásokon.

Amikor fát teszünk a tűzre, akkor nem eloltani próbáljuk, hanem még inkább felszítjuk félelmeink lángjait, és a folyamat során megszilárdul a bizalmunk abban a képességünkben, hogy bármilyen helyzetben találjuk is magunkat, képesek vagyunk dolgozni vele.Többé nem kerüljük el azokat a helyzeteket, amelyek a múltban zavartak bennünket, vagy romboló mintákat és érzelmi kitöréseket váltanak ki belőlünk.

Tudatunk egy másik aspektusára kezdünk támaszkodni, mely még az előtt van, ahogy a dolgokra reagálunk. Ezt úgy nevezzük: „nem én”. Ez a feltételekhez nem kötött tudatosság, mely akkor tárul fel, amikor a fecsegő, naphosszat magában beszélő elme megsemmisül. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy mentális sebességváltónkkal a hétköznapi tudatosságról a meditatív tudatosságra váltunk

.