Jézus lecsendesíti a vihart

Az idézet forrása: Jézus és a felébredés című könyv • Filosz Kiadó

Jézus és a felébredés

Az első csoda, amit megnézünk, akkor történik, amikor Jézus átkel a Galileai-tengeren. A történet így szól:
Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették: „Mester – kérdezték –, nem törődöl vele, hogy elveszünk?” Erre fölkelt, parancsolt a szélnek, és utasította a tavat: „Csendesedj! Némulj el!” A szél elült, s nagy nyugalom lett. Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el őket. „Ki ez – kérdezték egymástól –, hogy még a szél és a víz is engedelmeskedik neki?” [Márk 4:37-41]

Nyilvánvaló csoda történik, amikor Jézus rendre utasítja a szelet és a hullámokat. Ennek a módja különösen tetszik: „Csendesedj! Némulj el!” A leghathatósabb szellemi gyakorlat, ha elcsendesedünk és mozdulatlanságban időzünk. Ha valaki a szellemi érettségnek a Jézuséhoz mérhető fokán, azt mondja, „Csendesedj! Némulj el!”, akkor a dolgok elnyugszanak.

Képzeljük el őket a haragos tengeren hánykolódó hajóban: a tanítványok féltik az életüket, és aggódnak, hogy a hajó felborulhat, Jézus pedig a hajó tatján, párnával a feje alatt alszik. A kép egyértelmű fényt vet a létezés két rendje közti különbségre. Jézus életének alapja az isteni természet, ahonnan nézve minden tökéletes rendben van. Ez a középpont nem ismeri a félelmet, nem ismeri a szorongást. Jézusnak ez az otthona. A tanítványok ezzel szemben az ego teréből kiindulva mozognak. Féltik az életüket, és a túlélés ösztöne dolgozik bennük. Ugyanolyan változékonyak, mint a szél, amikor úrrá lesz rajtuk a félelem.

A tény, hogy a vízen látjuk őket, szintén több mint érdekes. Korábban már említettem, hogy a víz az etikai, erkölcsi dimenzió csatornája, de a spirituális történetekben egyúttal a megtisztulásé is. Modern pszichológiai fogalommal élve a víz a tudattalan szimbóluma. Ha például álmunkban vízben találjuk magunkat, akkor az álom rámutat, hogy éppen tudattalanunk mélyrétegeibe merülünk alá. Látjuk tehát Jézust és tanítványait hajózni a vízen, ami azt az etikai és morális tartományt szimbolizálja, amit a legtöbb vallás lefoglal magának. Vadságában és örvénylésében pedig a tudattalan szimbóluma is. Megkapó, mitikus kép. Biztos vagyok benne, hogy mindenki tapasztalt már olyan szorongató, zűrzavaros belső állapotot, amikor az érzelmek és a félelmek szinte már áradattal fenyegettek. Ezekben a pillanatokban küzdünk az egyensúlyunkért, megpróbálunk megragadni valamit, ami békét teremthet. Pszichénk azonban magához ragadta az irányítást, és képtelenség lecsendesíteni, hacsak nem tartozunk a létezés egy másik rendjéhez.

Jézus végtelen könnyedséggel lebeg a tudattalan mélységeinek vizein, amelyeket kitöltenek azok az erők, amik elől menekülünk, és amiket próbálunk megtagadni. Vajon miért békés Jézus ebben a tartományban? Azért, mert felébredt létező, és ezekkel az erőkkel már korábban megküzdött. A pusztában szembesült velük, amikor a sátán – saját démona, tudattalan árnyéka – megkísértette. Jézus már túljutott rajtuk. Megtalálta középpontját, és tudja, hogy mi az abszolút legfontosabb érték. Sem pszichéjét, sem szándékait illetően nincs benne semmi töredezettség. Teljesen, és maradéktalanul egy-séges. Az örökkévaló mozdulatlan terében horgonyoz, saját lényén belül. Tudja, hogy a tudattalan nem jelent számára fenyegetést, akármilyen sötétnek, rémületesnek vagy rosszindulatúnak tűnnek is az árnyai. A tanítványok még mindig abban a világban vergődnek, amely az örökkévaló mozdulatlan tere körül örvénylik. A relatív világ foglyaiként erőtlenek. Jézus ugyanakkor rátalált arra a békére, amely minden értelmet meghalad. Elég annyit mondania a tudattalan hullámainak, hogy „csendesedj!”, és azok azonnal elcsitulnak. A tanítványok üvölthetnék ugyan, hogy „csendesedj!”, de hiába is tennék.