Pejotlátomás

Kategória: Könyvrészletek, Sámánizmus | 0

Az idézet forrása: Sámánhangok című könyv • Filosz Kiadó

Pejotlátomás

Ramón Medina Silva

Huichol – Közép-Amerika

Láttad, milyen az, amikor a pejothoz zarándokolunk. Nem eszünk, nem iszunk, kínoz az éhség, kínoz a szomjúság. Az akaraterőnk visz. Egy a szívünk, egy az akaratunk. Így megyünk, mert huicholok vagyunk. Ebből fakad egységünk, életünk. Ezt kell megvédenünk.

Jó kilencezer ember – saját nyelvükön a wisárika, a miénken a huichol nép – él kicsi ranchókon Mexikóban, a Sierra Madre Occidental legelhagyottabb vidékén. Archaikus hagyományaik az azték és a spanyol elnyomás ellenére érintetlenül fennmaradtak. Vallásos életük szövevényes mitológiai rendszeren alapul, melynek középpontjában Tajaupá, a Nap, és Tűz Nagyapánk, Tatewarí, az Első Sámán áll. Szertartásaik mélységét és látomásaikat a hikurinak, a tudatmódosító pejot kaktusznak köszönhetik.

A huicholok többsége számára a pejotlátomás rendkívüli erejű, igen személyes élmény. Nem szokás másokkal közvetlenül megosztani. A látomások szépsége és az elmélyült spirituális állapot kegyelme egyéni ráébredést eredményez arra a mindent magába foglaló kozmoszra, amit az egységet korábban megtapasztalók már megismertek. A sámán viszont megoszthatja látomását másokkal. A mara’akáme jól ismeri az istenségeket, akik vele, a sámánnal küldik az éber tudat hétköznapi világán túlról származó üzeneteiket.

Ramóntól a következőkben egyszerű, megindító beszámolót kapunk a pejotélményről. E misztikus események megdöbbentő gazdagsága mégis szembeötlőbb látomásai világának esztétikai kifejezésében – a mitológiában, a kántálásokban és a nieríkákban (fonalképekben).

Ramón San Sebastianban született az 1930-as évek elején. Családja még huichol mértékkel mérve is koldusszegény volt. Nagyapja híres-neves mara’akáme, anyja pedig népe szent hagyományainak odaadó követője volt. Ramón öt-hat éves korában apja elhagyta a családot. Ekkor kezdődtek a fiú álmai, amelyekben Tajaupá, a Nap biztosította, hogy egy napon minden rendbe jön az életében, sok-sok mindent fog tudni és rendkívüli szépségű tárgyakat készít majd. Amikor Ramón nyolcéves lett, megmarta egy mérges kígyó. Sámán nagyapjához fordultak, mentse meg a fiú életét. A nagyapa, miután kiszívta a mérget és egész éjszaka kántált, felfedte Ramónnak és családjának a borzasztó csapás okát: Ramón apja nem tartotta be az istenségeknek tett ígéretét, mely szerint zarándokútra megy a Pejot Szent Földjére, Wirikútába. Az öreg mara’akáme elmondta Ramónnak, hogy ha életben marad, valamikor nagy sámán lesz belőle. Tatewarí, Tűz Nagyapánk, az Első Sámán őt választotta e szent hivatásra.

Bénasága hat hónapja alatt Ramón eltöprengett sorsán. Évekkel később így beszélt: „Sok év és sok gondolkodás szükséges az ilyen tevékenységhez. Sok munka és sok áldozat, Ma már látom, hogy jól nőttem fel.”

 

Amikor az ember először vesz pejotot a szájába, érzi, ahogy az lemegy a gyomrába. Hideg, jeges érzés, és az ember szája nagyon-nagyon kiszárad. Aztán nagyon-nagyon nedves lesz, ilyenkor sok nyál termelődik. Kicsit később az ember úgy érzi, elájul, a test elgyengül, elbágyad. Az ember ásítozni kezd, nagyon elfárad. Kicsivel még később nagyon könnyűnek érzi magát. Az egész testét alvás, vagy bármi nélkül könnyűnek érzi.
Aztán, amikor ebből is elég, az ember felnéz, és mit lát? Sötétséget, kizárólag sötétséget. Koromfeketeséget. És úgy érzi, megmámorosodott a pejottól. Amikor ismét felnéz, még mindig teljes a sötétség, kivéve egy aprócska, ragyogó sárga fénysugarat. Ragyogó sárga jelenik meg. Aztán az ember a tűzbe néz – ott ül, és nézi a tüzet, vagyis Tatewarít. A tűz nagyon színes, rengeteg színű, ötféle különböző színe van. A lángok szétválnak – mind ragyog és nagyon gyönyörű. Rendkívüli a szépségük. Ilyen szépséget a pejot nélkül nem láthat az ember. Fölcsapnak a lángok, és mindegyik ilyen színekre válik szét és mindegyik szín sok színből áll, kékből, zöldből, sárgából, mindenféle színből. A felcsapó láng hegyén a sárga jelenik meg, s sokféle színű apró szikra pattog belőle. A tűzből fölfelé szálló füst is egyre sárgább, egyre ragyogóbb.
Aztán a tűz látható, a fényesen ragyogó tűz, majd az áldozati ajándékok, sok tollas nyílvessző, és mindegyik sok-sok színben csillámlik. Ez látható.
De mit lát a mara’akáme? Ha ő a pejotra vadászók főnöke, Tatewarít és a Napot látja. Látja, amint a mara’akáme a tűznek hódol, és zeneként hallja az imákat. Hallja az imádságot és az éneklést.
Mindez életünk megértéséhez, felfogásához, birtokbavételéhez szükséges. Azért kell így tennünk, hogy láthassuk, Tatewarí mit enged felénk a szívéből. Az ember ilyenkor mindazt megérti, amit Tatewarítól kapott. Ekkor értjük meg az egészet, amikor ott rátalálunk az életünkre. Ám sokan gondatlanok, azért nem tudnak semmit, azért nem értenek semmit. Figyelmesnek kell lenni ahhoz, hogy megérthessük, mi a Tűz, mi a Nap. Ezért ülünk így, hogy mindezt halljuk, lássuk és megértsük.